Mi is találkoztunk…

(avagy “Eresz alatt fecskefészek”)

 

 

 

          Mi is találkoztunk... Jó volt találkozni!

            Tíz éve röppentünk ki itteni fészkünkből, ezen ősi fecske(diák)fészekből, és csak miután elrugaszkodtunk a talajtól, talán csak akkor, ott fenn a levegőben éreztük igazán, hogy az Életben nem könnyű a repülés. De nem volt mit tenni, mert már a levegőben találtuk magunkat, ahol a repülést megtanulni létfontossagú.                        

            Lehet, nem mindenkinek volt kedve kiröppenni (magamnak sem), de ha elérkezik az idő, a fecskének repülnie kell! Lehet, nem voltunk eléggé felkészülve a repülésre akkor, de ha beáll az ősz, a fecskének mennie kell! Így, nekirugaszkodtunk, és már szálltunk is új tájak és események felé.

            Repülésünk nem volt mindig könnyű, akadálymentes. A meteorológiai viszonyok nem voltak mindig kedvezőek, némelyikünk néha belekerült egy-egy légörvénybe, ahonnan bizony nem volt könnyű kivergődni. Kinek, milyen volt a sorsa vagy szerencséje, vagy mennyire volt szorgalmas, amikor a repülést tanították. De arra emlékszem, hogy sokszor ködben repültünk, sűrübb vagy ritkább ködben. Néha azonban eloszlott a köd, ekkor világosan láttunk, ilyenkor a napsugár melegítő fényében szálltunk! Ezért érdemes volt repülni!

            A fecske(oszi)órán elhangzott vallomások hallatán tudomást szereztünk egymás repülési útjáról, viszonyairól. Nem volt könnyű megtanulni repülni, de akik itt most egybegyűltünk, méltán állítom, mindenki megtanult repülni, senki sem tért vissza törött szárnnyal!

            A tudósok, a nagy elmék sokszor kutatják, de inkább találgatják, vajon milyen csoda folytán találják meg ősi fészküket a fecskék? Őseinkbe táplált genetikai adottság, a Föld elektromágneses tere, vagy csodával határos ösztönből érkezünk vissza mindig ugyanoda, ahonnan elindultunk? Generációk sora ugyanazt az utat járja: ősszel kiröppen, de tavasszal mindig hazaérkezik. Mindig!

            Közben, persze, változik a táj, a környezet, a házat néha újravakolják, kimeszelik, vagy éppen egyre jobban omladozik, de amig az eresz áll, addig ITT mindig lesz fecskefészek! És mi IDE mindig visszatérünk, mert a fecskefészek melegét semmi sem pótolja! Nyilván, időszakos fészkeket másutt is rakunk, ahogy az Élet megköveteli, de igazi fészkünk csak egy van! Ahol nevelkedtünk, szárnyainkat bontogattuk.

            De nem is csoda, hogy változik! Az eresz régi: közel 400 esztendős! Sokat átvészelt már: tűzvészt, mely majdnem leégette, háborút, mely majdnem tönkretette, szélvihart, mely majdnem letépte, felhőszakadást, melynek nagy vizét a csatorna sokszor nem bírta levezetni és már-már úgy tűnt, leszakad az eresszel együtt. Néha belecsapott a villám is, úgy, ahogy csak a villám tud: hirtelen, váratlanul! De az eresz – alatta a fecskefészekkel – mindig kibírta, mert valamilyen rejtélyes erő összetartja! Talán egy szellemi valami, aminek az anyagi világ törvényei nem árthatnak…

            Mi lesz vele a jövőben? Nem tudni biztosan. Nem tudni, lesz-e még tavasz, lesz-e még nyár? De egy dolgot biztosan tudok: úgy, ahogy generációk sora tette és vallotta – amikor a megrongált eresz köré gyűltek – újra meg újra talált rajta fészekhelyet, öszefogással mindig sikerült és sikerülni fog újraépíteni a fecskefészket!

            Az idő telik, az események változnak, az Élet folytatja a maga megszokott menetét, de hisszük: ITT mindig lesz fecskefészek, ahová a fecskék mindig visszatérnek (függetlenül a légszennyezéstől) ! Ahogyan az a szép magyar nóta is mondja:

                     “Látlak-e még, fecskemadár?

                      Lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?

                      Ha én akkor már nem élek,

                     Azért nálunk rakjál fészket!”

            Akikkel most meg nem találkoztunk, akiket talán a sűrű köd, esetleg viharok akaratlanul is eltérítettek hazatérési útjukról és egy időre meg kellett szállniuk valahol, Nekik üzenjük: “Várunk Rátok!”

            Reméljük, a következő alkalommal mindannyian itt leszünk, és vígan elcsicsergünk majd egymásnak élményeinkről. A fecskefészek mindenkit visszavár, aki innen elindult. Addig is, álmodjunk a költővel:

 

                                           “Képzeletben messzi tájakon járok,

                                                S néha, éjjel, álmot látok

                                             Fájó sóhajtással drága emlékről

                                              Szivem legféltettebb mélyéről,

                                                Búsan keseregni odajárok:

                                                            HAZA – vágyok.”

 

                                                            (Enyedi D. Sándor)

 

 

                                                                                 Farkas Szabolcs

                                                                                 Nagyenyed, 2005. Augusztus 09.

 

 

Tisztelt

Elmaradt egy beszéd… képek
Error: Unable to read footer file.