Elmaradt egy beszéd…

 

 

            Közelmúlt találkozónkon elmaradt egy beszéd. A zsebemben lapult megírva. Szavak, amelyek szervezgetés közben szívből és elméből fakadtak, megkövetelve, hogy papírra vessem őket. Úgy gondoltam akkor, nem adok nekik hangot, de álljanak most itt, a valóság kedvéért…

 

“Kedves Osztálytársak, Osztályfőnökünk!

 

            Mert, szerintem itt azok maradunk. Osztálytársak. Tíz év után, íme, újra együtt, “fogyva bár, de törve nem”, “egymás szemében keresve régi önmagunk továbbélő mozaikdarabkáit”.

            A találkozó szervezésének egyik pozitív hatása már az elején jelentkezett, amikor, érdeklődés közben, a volt osztálytársakról sok mindent megtudtam. Többnyire megszakadt veletek a kapcsolat  és most jó érzés volt újra tudni rólatok. Lassan kezdett újra összeállni a kép. Előkeresve régi osztályképeim, úgy tűnt, valamikor tényleg egy osztályközösség voltunk, ez reményt adott a mostani összejövetelre. Aztán, a találkozó időpontjának közeledtével egyre inkább a következő bibliai idézet járt az eszemben: “Sokan lesznek hivatalosak, kevesen az eljövendők…”

            De most itt vagyunk és ez számít ! Visszatérünk mindig, mert a múlttól nem lehet, de nem is érdemes elszakadni. Az élethez tartoznak ezen időnkénti találkozásaink, hogy nyugodt szívvel, megújult erővel lássunk hozzá feladatainkhoz azon az útunkon, amely életnek neveztetik.

            Mert itt, ezen a  helyen kezdtük élni igazán legszebb diákéveink, egy olyan időszakot, amelynek történései végigkísérnek életünkön. Tíz éve indultunk el innen “világváltó hittel”, “fagyos szelekkel söpört  új útjainkon”. Tíz év után, akik itt most egybegyűltünk, talán átérezzük az értékét diákéveinknek, annak a ténynek, hogy  valahová tartozunk, és nem is akarhová. Tíz év alatt már belekóstoltunk az életbe, a “fagyos szelek” néha bele-belecsaptak arcunkba és talán megtanítottak arra, hogy értékeljük a meghitt pillanatokat. Az ember tényleg időhöz van kötve földi életében, de annak keretein belül saját maga rendelkezik cselekvései felett. Így, rajtunk múlik, hogy megnyugtassuk lelkünket néha e találkozóinkkal.

            Igen, együtt voltunk, itt együtt maradunk, az élet rögös útján igenis számít, ha néha visszatérünk gyökereinkhez, és új táplálékot szívunk magunkba !

            Befejezésül, hadd idézzem Jancsik Pál sorait, amelyek jól jellemzik véndiák-     iskola viszonyunkat:

 

                      “Én iskolám, hogy képed földereng,

                        a véndiák ujjong és elmereng:

                        hogy lám, még mindig állnak a falak,

                        és a lélek, az szintén megmaradt,

                        s a lélekben a szomj, a tiszta tűz,

                        mely minket most e helyre visszaűz”.

 

Farkas Szabolcs

  Nagyenyed, 2005. Augusztus 07.

Error: Unable to read footer file.