Bevezetés

 

            „A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.

            És egyhangúlag megválasztott emlékei.

            Mert az utolsó hely az, ahol nevünk emlegetése kilobban.

            Amikor mindenütt elfelejtettek: a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk. Ha csak sóhajnyi vélekedés is. (…)

            Ezért a szülőföldnek nem csupán sírhantjelöltjei vagyunk. Hanem legelsősorban őrizői és nevének fényesítői.” (Sütő András: Az örök emlékezet földje)

            Sütő András gondolataival kezdtem a dolgozatomat, mert úgy vélem, saját érzéseimet fogalmazta meg. Ugyanis dolgozatomban arról szeretnék írni, hogyan is született meg bennem az elhatározás, hogy régiségek gyűjtésébe fogjak, milyen cél vezérelt, egy darabig talán öntudatlanul is, hogy érdeklődjem a hagyományok iránt. Kalotaszegről állandóan hallani a médiában, de Jegenye, az én falum, valahogy háttérbe szorul. Az indíttatás tehát elsősorban az volt, hogy bizonyítsam, nekünk is van mivel büszkélkedni. Hogy mi keltette fel a néprajz iránti érdeklődésemet? Talán az, hogy néptáncra járok. Aztán, mikor elkerültem otthonról, először Kolozsvárra, majd a nagyenyedi kollégiumba, jóleső érzés töltött el, hogy idegenben milyen elismeréssel beszélnek az én szülőföldemről. Úgy éreztem, hogy ez kötelez, valamit nekem is tennem kell. Később osztályfőnököm és Dvorácsek Ágoston tanár úr tudomást szereztek a gyűjteményemről, és arra biztattak, hogy írjak róla dolgozatot. Utána fordultam segítségért Turzai tanárnőhöz, aki a szerteágazó ötleteimet rendszerezte, és irányított, hogyan építsem fel a dolgozatomat.

            Dolgozatom a következő részekből tevődik össze. Az első fejezetben bemutatom röviden Jegenyét, a szülőfalumat, ahol a gyűjteményem is található. Történelmi, területi-elhelyezési, néprajzi tájegységbe való besorolási adatok találhatók itt. Utána bemutatom röviden falum hagyományait, viseletét, nyelvjárását. Bővebben foglalkozom a kender termesztésének és feldolgozásának szokásával, ugyanis ez nagyon fontos szerepet töltött be a régi jegenyeiek életében.

            A második fejezetben a gyűjtemény létrejöttének a történetét mutatom be, illetve megpróbálom vázolni további elképzeléseimet, terveimet is.

            Ezt követően bemutatom a gyűjtemény darabjait, jónéhányhoz közülük egy-egy történetet is kapcsolva: honnan szereztem, a tárgy leírása, mire használták stb.

            A dolgozatot a Melléklet egészíti ki, ahol elhelyezem a tárgyakról készített képeket, az adatközlők névsorát és a felhasznált könyvészetet.

            „Napjainkban ismét tanúi vagyunk a népművészet iránti figyelem megújulásának. Vajon mi az oka, hogy a mai világban nagy tisztelete és divatja támadt egy olyan kultúrának, amelynek az ideje különben lejárt? Szinte lehetetlen követni a tudomány és a művelődés újabb teljesítményeit, s mégis egy mázatlan cserépedény vagy egy négysoros dal csodálatba ejti az embereket. (…) A népi kultúra világának talán legfontosabb tulajdonsága a közösségi szellem volt. Nem csoda hát, ha a mai ember, aki hajlamosabb arra, hogy egyedül érezze magát a világban, mint elődei, vágyódik a bensőségesebb közösség után. Természetesen nem gondolhatunk a régi közösségi életforma és kultúra másolására, sem pedig föltámasztására. A néphagyományokból azokra az értékekre van szükség, amelyek a mai életet is szebbé tehetik.” (Kósa László – Szemerkényi Ágnes)

            Remélem, hogy az én gyűjteményem is ezt a célt szolgálja majd.

A falu bemutatása

 

            Kalotaszeg Erdély kisebbik magyarlakta tömbje. Eredetileg a Vlegyásza lábánál elterülő kicsiny háromszögletű földterületet jelenti, melyet a Bánfihunyad alatt összeömlő Sebes-Körös és Kalota határolnak. Elnevezését a honfoglaló magyarok itt letelepedett Kalota nemzetségéről kapta. Első írásos említése 1443-ból származik. A régiót tulajdonképpen négy tájegységre lehet határolni, melyek a következőek: Felszeg, Alszeg, Nádasmente vagy „Cifra Kalotaszeg” és az átmeneti vidékek.

            A Bánfihunyad - Kolozsvár főútvonalat a Körösfői-hágó után elhagyva meredek út vezet le a festői környezetben található Jegenye fürdőhöz. Régen gyógyvizét és a környékbeli vasláp iszapját vérszegénység, köszvény és női betegségek kezelésére használták.

            Innen két kilométerre fekszik Jegenye falu, a tenger szintje fölött 520 m magasságban. Története csaknem Szent István korára vezethető vissza, ugyanis a Kolozsmonostori Bencés Apátság alapítólevelében már 1062-ben is említés van Jegenyéről. Római katolikus plébániájáról 1343-ból van adat. A reformáció hatására, az erdélyi fejedelmek idején a templom többször is gazdát cserélt. 1710-től Jegenye – egyetlen kalotaszegi település gyanánt – római katolikus falu. Jelenlegi temploma 1866-ban épült neo-román stílusban. Jegenye ma is Kalotaszeg egyetlen katolikus vallású faluja. Ez talán azért, mert az akkori emberek nem keveredtek más vallásúakkal, és így a házasságkötések csak a falun belül történtek.

            Jegenye Kalotaszeg tájegységei közül a Nádasmentéhez tartozik, ahol a legdíszesebb a népviselet. Mégis ehhez viszonyítva a falu viselete elég szegényes. A lányok piros fehér babos szoknyát, fehér korcos inget, fehér kötényt és piros lájbit viselnek. A férfiak viselete: a priccsesnadrág, vászoning, fekete lájbi és az árvalányhajjal díszített kalap. Ünnepek alkalmával a priccsesnadrágot felváltja a fehér bűgatya és a piros kötény. A téli időszak két jellegzetes ruhadarabja: a bujka és a szűr. Régen nem volt olyan lány, akinek ne lett volna több piros lájbija is. A lányok ruházatát a piros és a fehér gyöngy díszítette. A gyöngyöt váltakozva tették fel: egyik vasárnapi misére a pirosat, másikra a fehéret. Az öregasszonyok főbb öltözete a fersing, a mellrevaló és a hárászkeszkenyő. A lánynak a lakodalom után, a kontyoláskor került a fejére a kázsmérkeszkenyő. A család, akármilyen szegény is volt, igyekezett beszerezni a kázsmérkeszkenyőket a lánynak. Ilyen kendőt adott a lány jegyváltáskor is a fiúnak. A lábukon mind a nők, mind a férfiak fekete csizmát viselnek.

            Jegenye szokásaiban is eltér a többi kalotaszegi falu református magyarságától. Több helyen olvastam, hogy Jegenyén nem létezik szokás és néphagyomány. Szerintem ez túlzás és számomra felháborító is. Az igaz, hogy egyes szokások kihaltak, de java része ápolódik. Kihalt például a betlehemezés, a kántálás viszont megmaradt. A legdíszesebb és leggazdagabb szokás a lakodalom volt, mely kevés változással ma is él.

A falu lélekszáma 530. Óvoda és elemi iskola működik itt. A helység lakóinak egy része a település határában évszázadok óta folytatott kőfejtéssel foglalkozik, az idősebbek pedig földműveléssel és állattenyésztéssel. Az asszonyok fő elfoglaltsága a kalotaszegi varrottasok készítése.

A falu életében, főleg az idősek körében, nagy szerepet töltenek be a babonák, a népi hiedelmek és az álomfejtés. Volt öregasszony, aki a kártyavetéshez is értett.

A jegenyei emberek beszéde hasonló a kalotaszegi ember beszédéhez, de az én megfigyelésem az, hogy hangsúlyozottabb a diftongusok használata, mint más faluban, és vannak specifikus tájszavak, amelyeket csak nálunk ismernek.

A falu lakóinak a foglalkozása nemek szerint megoszlott. A férfiak az év nagy részében távoli helységekben kerestek munkát mesteremberként vagy akár napszámosként. Kőfaragással, kőművesmunkával foglalkoztak. A nagy távolságok miatt ritkábban jöhettek haza, ezért az otthoni munkák az asszonyokra maradtak. Az asszonyok fő foglalkozása a kender termesztése és feldolgozása volt. A kender fontos szerepet töltött be a falusiak életében, ugyanis ebből készült az emberek ruházatának nagy része. Ennél talán még fontosabb volt, hogy ugyancsak kendert használtak a lány hozományának a készítéséhez. Azt a földterületet, ahol a kendert termesztették Kenderföldnek nevezték. Ma már nem termesztenek kendert, de a terület elnevezése megmaradt. Ez a földterület egyébként a legjobb minőségű föld a falu határában. A kendermagot tavasszal vetették el. Miután kikelt és nőni kezdett, (a nyár folyamán) többször is meggyomlálták. Augusztusban kinyűtték a kendernek egy részét,  a virágoskendert. A másik részt szeptemberig hagyták, ugyanis ebből lett a mag a következő évre. A kendert legelőször megszárították, majd beáztatták a tóba, ahol három hétig ázni hagyták. Általában egy-egy nagycsaládnak vagy a rokonságnak volt áztató tava. (kendertó) A háromheti áztatás után kivették a tóból, és kimosták a patakon, majd újra megszárították. Miután megszáradt, eltilolták, meghehelték és ecselték. Ezeknek a munkálatoknak az elvégzése után négyféle kendert nyertek, amelyek minőségükben különböztek egymástól, és később ennek megfelelően használták fel különböző ruhadarabok illetve használati cikkek készítésére. A négy kendertípus a következő: hegyiszösz, töviszösz, pátyaszösz és kender. Télen került aztán sor a fonásra-szövésre. Volt, aki kézzel, azaz orsóval és guzsallyal font, és volt, aki fonókereket használt. A fonás után a kendert megszapulták a patakon, majd következett a matollálás és a vetés. Csak ezután került a fonal az esztovátára és kezdődhetett a szövés. Amint láthatjuk, régen az asszonyok élete, munkája nem volt valami könnyű. Azért a sok szép viseletdarabért, szőttesért, melyet világszerte csodáltak és csodálnak, bizony keményen meg kellett dolgozni.

A továbbiakban magyarázatot fűzök a kenderfeldolgozás leírásánál használt tájszavakhoz, melyeket dőlt betűvel írtam.

Kinyű – Földből kitépi, kiszedi a kendert.

Kendertó – A patak mentén elterülő kenderáztatóhely; ebbe vezetik a patak vizét, hogy mindig átfolyjék rajta.

Eltilol – Az elcsapott, a bitón megtört kenderből a kendertilón a pozdorját kitisztítja.

Tiló – A kenderszál megtisztítására használt törőeszköz. Magassága kb. 1 m, hosszúsága kb. 1,20 m. Részei: 1. tiló (keskeny nyílású gerenda, ebben mozog a tiló levele); 2. levele (keskeny, éles fakés, ez töri meg a kenderszálakat); 3. lába (ezen áll a tiló); 4. talpa (ebbe illeszkednek a lábak); 5. szege (a tilólevél tengelye); 6. nyilása (ebbe illeszkedik bele a levele); 7. keresztülvalófa (a lábakat egymással összekötő rúd); 8. decka (a keresztülvalófára tett deszka, ezen állnak tiloláskor).

Meghehel, meglehel – A lehelen kifésüli a kendert.

Hehel, lehel – Az eltilolt kender tisztítására használt, 80 cm hosszú, 20 cm széles keményfa deszkalap, közepén 5-7 cm hosszú körbe vert szegekkel. Ezzel fésülik át a kendert.

Ecsel – Ecsettel végigfésüli a zsinegre felkötött kendert.

Ecset – Rövid vaddisznósertéből készült kenderszálfésülő eszköz.

Hegyiszösz – A kenderszál vékonyabb feléből lehúzott, gyengébb minőségű szösz, melyet heheléskor húznak ki.

Töviszösz – Heheléskor a kender tövéről lekerülő szösz.

Pátyaszösz – A legfinomabb szöszfajta, melyet az ecselés után nyernek.

Kender – Hosszú szálú szösz, megkülönböztetésül a kevésbé finom és rövid szálú szösszel szemben.

Vetés – A fonal felhúzása a vetőkaróra.

Vetőkaró – A fonalnak a szövőszékre való felhúzását előkészítő eszköz.

Matollálás – A fonal feltekerése a matollára.

Matolla – 80-120 cm hosszú pálca, végein két egymással is keresztben álló kisebb léccel; ezekre matollálják, tekerik fel a fonalat.

Esztováta – Szövőszék.

 

  

A gyűjteményem története

 

            A gyűjtemény kialakításának a célja az volt, hogy megfogalmazódott bennem a gondolat: a múlt bizonyítékait meg kell őrizni, hiszen ezek azt bizonyítják, hogy nekünk is van mivel büszkélkednünk. A faluban, tudomásom szerint, még senki sem gondolt ilyensmire, ezért úgy határoztam, hogy leteszem én az alapkövét ennek a törekvésnek, és mindent megteszek, ami tőlem telik, a cél érdekében.

            Így indult a gyűjtés. A kezdetek kezdetén magam sem gondoltam, hogy komolyabbra fordulnak a dolgok. A gyűjtést a saját házunk táján kezdtem el, minden régiséget összeszedtem a házban és a padláson. Így került elő két szenes vasaló, két röstölő, két cserépkancsó, pár borda és egy petróleumlámpa. Ezeket a tárgyakat a nemhasznált nyárikonyhában helyeztem el. Utána a rokonság körében folytattam a gyűjtögetést. Amikor ezt a forrást is kimerítettem, akkor elindultam a faluban, idős néniknél kezdtem kérdezősködni, hogy nincs-e valami adományoznivaló régiségük a gyűjteményem számára. Volt, aki ingyen adott, de volt, amikor a zsebpénzemből vásároltam titokban, hogy a szüleim meg ne tudják. Végül szüleim rájöttek, hogy ez az elfoglaltságom nemcsak egy múló, gyerekes hóbort, hanem szeretem és komolyan veszem, ezért most már ők is támogatják terveimet, esetleg segítenek, amiben tudnak. Végül annyira elterjedt a híre a gyűjteményemnek, hogy vannak, akik megállítanak az utcán, és hívnak, menjek el hozzájuk, mert találtak a számomra valamit. Ez a „betegségem”annyira fokozódott, hogy most már más falvakban is szedegettem össze régiségeket. És a gyűjtemény egyre gyűlt, gyarapodott. „Kinőttem” a rendelkezésemre álló helyiséget. Jelenleg már annyira zsúfolt a kis nyárikonyha, hogy ha kapok valamit, gondolkoznom kell, hova is tegyem.

            A következő lépés a gyűjtemény létrehozásában a rendszerezés volt. Kezdetben esztétikai szempontokat követtem. Később azonban felhívták a figyelmemet arra, hogy valamilyen szempontot kellene kiválasztani, felállítani, és aszerint rakosgatni, elhelyezni a tárgyakat. Megpróbáltam az azonos foglalkozási ághoz tartozó tárgyakat csoportosítani.

            Eddig még nem volt „nagytekintélyű” látogatója a gyűjteményemnek, viszont ha valaki a faluból kíváncsi volt rá, szívesen, sőt büszkén mutattam meg neki. Ez késztetett arra, hogy elgondolkozzam rajta, mit tudnék mondani a tárgyakról, ha valaki komolyabban érdeklődne. Ezért újra összejártam a falut, felkerestem azokat az öregeket, akiktől a tárgyakat kaptam, és érdeklődtem a történetükről. Erre buzdított a dolgozat megírása is, hiszen a tanárnő megmondta, hogy a dolgozatnak tartalmaznia kell a tárgyak leírását, történetét is. Ezt próbálom bemutatni a következő fejezetben.

            Végül feltevődik a kérdés, hogyan tovább?

            A néprajzi tárgyak megőrzésére irányuló akarat váltotta ki bennem egy tájház létesítése iránti vágyat. Nagyon szeretném, ha falum büszkélkedhetne egy falumúzeummal, de sajnos ez anyagi gondok miatt, önerőből egyelőre nem valósulhat meg. A jövőben szeretném bővíteni néprajzi ismereteimet. Ezért olyan terveim vannak, hogy érettségi után beiratkozom a néprajz fakultásra. A gyűjtemény gyarapítását tovább folytatom, sőt megpróbálok házon belül újabb teret, „hont” foglalni. Gondolom, ismereteim bővülésével újabb ötleteim is adódnak, esetleg olyan embereket ismerek meg, akik irányítanak, segítenek terveim megvalósításában.

 

 

Gyűjteményem darabjairól

 

            Ebben a fejezetben gyűjteményem néhány darabjáról beszélek. Főleg azokról, amelyeknek a történetéről, származási helyéről megtudtam valamit. Megpróbálom csoportosítani is őket a használat szerint.

            A kender feldolgozásának az eszközei

A tilót egy ház háta mögött találtam, és onnan kértem el. Van  hat db hehelem, melyeket a faluból, különböző házaktól szedtem össze. Kettőn közülük faragás is van. A készítő neve és a készítés éve nincs feltüntetve rajtuk. Az ecsetet egy petri asszony készítette, és attól vásárolták. A guzsalyokat a falubeli asztalosok csinálták, de volt olyan is, hogy házilag állították elő. A székes guzsalyom Kerekes Ferenc nevű falubeli lakós munkája, mely 1945 januárjából származik. A fonókereket a szomszéd faluban, Inaktelkén rendelték meg a kerekeseknél. A fonókerékkel gyorsabb volt a fonás, mint guzsallyal meg orsóval. A matolla készítéséhez is értettek a faluban. A vetőkaró a dédmamámé volt. Sikerült összeszednem az esztováta néhány darabját is. A borda készítéséhez nem értettek a faluban, ezeket a vásárból szerezték be. A feszítőket 1885-ben illetve 1936-ban készítették. Az előbbin az elkészítő neve is rajta volt, de mivel udvarlási ajándék volt, és a szeretők összevesztek, a nevet lekaparták a feszítőről. Ugyancsak udvarlási ajándék volt a két vetőlő is, amelyeket „Katinak” készítettek emlékül 1944-ben. A vetőlőkön a következő szövegek olvashatók: „Emlékül szeretettel Katinak. 1944 Jegenye”; „Emlékül Katalinak. 1944”.

Háztartási eszközök

Ebből a kategóriából van néhány kancsóm, korsóm, röstölőm. Ezeket a tárgyakat a házaló cigányoktól vásárolták. De emlékeznek még a faluban egy Minya Pista bá nevű emberre, aki értette ezt a mesterséget. Két típusú korsóm van: mázaskorsó és cserépkorsó. A röstölőt kötőkosárba tették és úgy vitték benne az ebédet a mezőre. A fali festett tányérokat Magyarországról szerezték be, adatközlőm szerint azért, mert „csak ott volt a jó porcolán tángyér.” Többen vállaltak munkát a faluból Magyarországon aratás idején. Ilyenkor vásárolták a tányérokat. Két tányéromon is hollóházi pecsét van. A kanáltartóm Jegenyén készült. Ez egy egyszerűbb, nem nagyon díszes darab. Van a faluban cifrább is. Ezeket Körösfőről vásárolták. Van a gyűjteményemben két mozsár és két gyertyatartó is, mindkettő rézből. Eredetükről annyit tudok, hogy a zsidóktól vették. Számomra nagyon kedves darabja a gyűjteményemnek a beköszöntőüveg. Szokás volt, hogy lakodalomkor a menyasszony a vőlegényes házhoz érkezvén beköszöntőt mondott. Köszöntötte az apósát, anyósát, a vőlegény testvéreit. Ilyenkor pálinkát és süteményt is vitt magával, amivel megkínálta a háziakat. Azt az üveget, amiben a pálinkát vitték ilyen alkalommal, beköszöntőüvegnek nevezik. Az én üvegem nagyon régi: a nagymamám nagynénjének a beköszöntőüvege volt, családi ereklye tehát.

Bútordarabok

A vetett ágy elég nagy gondot jelent számomra, mert nagyon sok helyet foglal el. Tartozékai: egy surgyé, derékalj, két paplan, hét nagy párna és három kicsi párna. Ezek nem kimondottan a gyűjtemény darabjai, hanem a családunk tulajdonában vannak. Van egy faragott ládám, amely a dédnagyanyám kelengyésládája volt. A bölcső ugyancsak családi ereklye, három nemzedéket ringatott: nagymamámat, édesapámat, a testvéremet és engem.

Ruházati cikkek

A lakodalmat megelőző három vasárnap a menyasszony két alkalommal rózsaszínű, harmadik alkalommal kék színű ruhában ment a templomba, az esküvőkor pedig fehérbe öltözött. Mind a négy alkalommal fején volt a slájer. (fátyol) A szomszéd nénitől kaptam egy rózsaszínű és egy fehér ruhát, meg egy slájert. Ezek a darabok 1951-ben készültek, a falu akkori legügyesebb varrónője, Szilaj Ilka varrta őket. Van még egy hímzett bőr mellrevalóm, amit a faluból szereztem ugyan, de Magyargyerővásárhelyről származik.

Egyebek

Gyűjteményemben van még négy db nagy szenes vasaló és egy kicsi. A kicsi vasalóval vasalták a fodrokat és a zsebkendőket. Díszes darabjai a gyűjteménynek a két faragott sulyok. Az egyiken rajta van a volt tulajdonos neve is. Fábián Rózsának készítették 1941-ben. Virágmotívumokkal van díszítve. Végül pedig megemlítem a talpas petróleumlámpát, amit más vidékről, Felvincről szereztem.

Most, mikor dolgozatom végéhez érkeztem, újra felvetődött bennem a gondolat: miért is érdekel engem mindez, miért foglalkozom ezzel a sokak szemében „kacatnak” tűnő dologgal? A választ ebben az idézetben találtam meg: 

„Mint minden más tudomány, a néprajztudomány is régi és általános tulajdonságból fakad, a kíváncsiságból. A kíváncsiságból, amely mindig figyelemmel veszi körül a másik embert, különösen a távolról érkezőt, és abból a kíváncsiságból, amely magamagát fürkészi: ki vagyok én, kik voltak az elődeim?” (Kósa László – Szemerkényi Ágnes)

 

 

 

Mellékletek

 

A képek jegyzéke:

 

1.      A szülőfalum, Jegenye

2.      A templom

3.      A fiatalasszonyok viselete

4.      Az öregasszonyok viselete

5.      A kender feldolgozása. Hehellés

6.      Fonás fonókerékkel

7.      A nyárikonyha, azaz a gyűjtemény helye

8.      A gyűjtemény részlete

9.      A gyűjtemény részlete

10.  A gyűjtemény részlete

 

Adatközlők:

 

1.      Kerekes Ilona (Topa Ilka) – 75 éves

2.      Palkó Erzsébet (Lőrinc Erzsi) – 73 éves

 

Könyvészet:

 

1.      Nagy Jenő – Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.

2.      Magyar Néprajzi Lexikon, Budapest, 1977-1982.

3.      Kósa László, Szemerkényi Ágnes – Apáról fiúra, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1973.

 

  

 

BETHLEN GÁBOR KOLLÉGIUM

NAGYENYED

  

 

„Régiséget kerestetnek”

Egy gyűjtemény története

 

 

 

Írta:

Ferencz Gábor

 

Irányító tanár:

Turzai Melánia

 

  

 

2006

 

Error: Unable to read footer file.