Árpaaratás és ónöntés Torockószentgyörgyön

Hagyományos gyógynövények, népi gyógymódok és babonák

 

 

Szülőföldem

Toroczkón felül negyedórányira a völgy kiszélesül, mert a Székelykő roppant sziklafala ott merészen lemetszve, egyszerre végződik, s a háta mögül kitörtető Geszteg patakának völgytorkolata csatlakozik a fővölgyhöz, mig szemben vele versenytársa a Tilalmas is, követve az átellenben levő havas példáját, Ordoskőnek nevezett gyönyörű bütüben végződik, két patak, a Havas és Szilas patak völgyeinek engedve tért a hegyek közé való behatolásra, s alkalmat arra, hogy a fővölgyhöz ez oldalról is térszélesitőleg járuljanak. Nevezett két pataknak a fővölgygyel egybeolvadó torkolatjában fekszik Toroczkó-Sz.-György. Alig van hazánkban meglepőebben gyönyörű pont, mint az egészen odaérkezésig a völgytorkolat előhegye által fedezett, s ennek meghaladtával egyszerre váratlanul feltáruló Szent-György. Már maga a rendszeresen épült falu is számos udvarházával, templomaival festői képet nyújt; de mi azt elragadóan széppé teszi, az a tájkörnyezete…” – írta szülőfalumról Orbán Balázs[1].

Torockószentgyörgy az Erdélyi Szigethegység egyik medencéjében található: a Torockói-medence Aranyosszék és a Marosmente között helyezkedik el, keleti oldalát a Kőközig a Leánykő, a Székelykő, a Nyíras él, a Nagy Pálkő és a Malomkő, a nyugati oldalt pedig az Ökörkő, a Bedelői-havasok, a Szilas, a Vidajhát, a Podmonkő és az Ordaskővel határolja. A medence a következő öt falut rejti magába: Borrév, Torockó, Torockószentgyörgy, Bedelő és Gyertyános. Valamikor ezek teljesen magyar falvak voltak de elrománosodtak és ma már csak két falu dacol a beolvasztással, mégpedig Torockó, ahol azonban élnek románok is és Torockószentgyörgy, ahol színtiszta magyar lakosság van.

Nevének első tagja a torockói vasbányáktól származik, ugyanis vidékünkön a vassalakot taracknak nevezik, második tagja Szent Györgyre a falu védőszentjére utal.[2] Korát nem sikerült megállapítani, de nagyon régi lehet, bizonyítja ezt a Thoroczkay István által a XIII. Században épített vár, amelynek ma már csak a romja áll. A másik bizonyíték a templomtorony, amely 1643-ban épült[3].

A néphagyomány azt tartja, hogy falunk lakói az 1241-es mongoldúlás előtt vagy mindjárt azután telepedtek le, a jelenlegi falutól kicsit nyugatabbra, a vár fölött. A közeli Torockót szlávok lakták, akik idővel elmagyarosodtak. A torockóiak bányászattal foglalkoztak, az ottani vasbányák híre messze eljutott, a Rákóczi-sabadságharc idején a kurucoknak a torockóiak kovácsolt fegyvereket vittek társzekereken Tordáig.

Torockószentgyörgy lakossága betelepített jobbágynép volt, mai napig is megmaradt a népi motívumok között a „jobbágyláncos” minta. Földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. Kemény, erős, nyakas nép. Régen nagyon sok babonában hittek és gyakorolták is, ezekből néhány a mai napig fennmaradt. Szájról-szájra terjedtek és olyan élethűen maradtak meg, hogy amikor téli estéken mesélik az öregek, szinte úgy érzem, hogy abban az időben élünk és a személyek megelevenednek a sötétben a falon. Nagyon sok legenda maradt meg azokról az időkről, amelyekről Jókai Mór is írt és nagyon sok a tatárjárásról, a Rákóczi szabadságharcról, az 1848-as forradalomról és a világháborúkról is. A falu népe, mint már említettem, kemény, erős, de a sok munka és az időjárás viszontagságai megviselték egészségét. Mivel a legközelebbi városok, Torda és Nagyenyed 20 illetve 25 km-re fekszenek, régen nehéz volt a közlekedés, ezért az emberek megpróbálták otthon orvosolni a betegségeket. Nem mentek orvoshoz, mert nem nagyon hittek az orvosban.

Népi gyógymódok

Napjainkban sokan fordulnak bizalommal természetgyógyászokhoz, főleg azokhoz, akik gyógynövények segítségével próbálnak kezelni egyes betegségeket. Véleményem szerint bizonyos esetekben, ha nem súlyos betegségekről van szó, többet segíthet egy csésze hársfatea, egy kanál áfonyalekvár vagy egy körömvirág kenőcs, mint egy marék szintetikus gyógyszer, ha azt nem orvos javasolja, vagy nem az utasításnak megfelelően szedi a beteg. Kíváncsi voltam, hogy vidékünkön, ahol számos gyógynövény található, mikor és mit alkalmaz az egyszerű ember különböző betegségek vagy balesetek gyógyítására. Ilyen szándékkal kerestem fel a falu öregeit, és sok érdekes dolgot jegyezhettem le. Rengeteg gyógynövényt ismernek!

Vidékünkön a legelterjedtebb betegség a tüdőbaj volt. Az emberek állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak. Ha esett az eső, ha sütött a nap az állatnak ennie kellett és nem mindig akadt kézügyben esőköpeny, esernyő vagy meleg ruha. A pásztorok bőrig áztak, megfújta őket a hideg szél és az ilyen megfázások gyakran tüdőbajhoz vezettek. Sok idős ember, de fiatal is ebben a betegségben hunyt el. Általában mézzel, kecsketejjel, őznyelvfű[4] teával (ami csak a Vidajháton található) kezelték, de ez sokat nem használt, előbb-utóbb a beteget elvitte a tüdőbaj.

A tüdőgyulladást tormalevél, reszelt torma borogatással orvosolták. A beteg lázát vizes ruhával és savanyú uborkával húzták le. Az egyszerű meghűléseket számba sem vették, és lábon vészelték át, nem feküdtek ágyba. Az ilyen elhanyagolt, ki nem kezelt meghűlések is okozhattak komolyabb problémákat.

Az erős köhögést teával, melegítéssel gyógyították. Ha valaki „szárazon” köhögött teát főztek a következő recept alapján: 4-5 dió héjastól, 12-15 szem pergelt kukorica vagy zab, 1 kis fej vöröshagyma- vagy bodzateát adtak a betegnek mézzel édesítve.

Szamárköhögésre szamártejet itattak és a szamártövis teát. Ez a növény nagyon elterjedt a vidékünkön, kedves neki az időjárás, a Székelykő meleg-száraz oldala. Levele tenyér alakú, szürkés-kékes színű, tövisekkel szegélyezett. Torokfájásra és köhögésre néha pergeltcukor teát használnak még ma is.

Hűlésre jó eredménnyel használták a feketeretket. Kikaparták a közepét, mézzel összekeverték a kikapart részt és visszatették. Abból ettek naponta 5-6 kiskanállal.

A kakasalma virágból készült teát szívbántalmak esetén itták. A kakasalma termését is használták kankalinnal együtt szív-, érrendszeri megbetegedésekre. Ugyanarra a célra készítettek hársfavirág teát. Vérszegénység esetén feketeribizli szörpöt vagy bort fogyasztottak.

A leggyakoribb panaszok az emésztőrendszerhez kapcsolódtak. Gyomorfájás esetén jó eredménnyel használták az orbáncfű (ezt nálunk csengőfűnek mondják) teát. A fehérhátúfűvel, mely az árokparton nő, a hasmenést gyógyították, az állatoknak is azt adtak. A cickafarkot (nálunk ezerjófű illetve macskafarok néven ismeretes) ugyancsak gyomor és bélbántalmakra használták. Gyomorfájásra jó a körömvirág tea is, ezt tapasztalatból tudom. Gyomorfájásra használták még a centóriát és a mentát, májbetegség esetén pedig a mentateát. Ha valakinek fájt a hasa, görcsoldónak kömény- vagy ánizsmag teát készítettek.

A cserefa (a tölgyfát nevezik cserefának) kérgét hasmenésre használták. Erre  a célra jó a lósóska (ez nálunk vereskóré) is. A vénasszonyvirágot hashajtónak használták. A kökény termése is hashajtó, ha jól megérett. A fa héját akkor használják ha sok zsíros ételt fogyasztott a beteg (ma azt mondanánk, hogy koleszterincsökkentő). Ha valaki megcsömörlött mézescibrét evett vagy cukrot, vagy pedig ecetet, szódaport kavart össze vízzel és azt itta.

A gyermekláncfű is elterjedt a vidékünkön és több fajtáját ismerik, ilyen például a gyomnövényként számon tartott tejesparé. A gyermekláncfűt nálunk békavirágnak nevezik, ismerik a gyógyhatásait, de nem nagyon használják. Néha leveléből teát főznek a cukorbetegeknek zöld dióval és friss diófa levéllel vegyítve. Cukorbetegségre használják a kukoricabojt, paszulyhéj és cikória teát.

Hegyeink mészkőből vannak, a víz pedig elég kemény. Azt a gondolat terjedt, mi szerint a vese egy jó szűrő és ezért nem volt ritka a vesekő. Ebben az esetben petrezselyem- vagy zellergyökér teát ittak, de nagyon sokszor csak rosszat tettek ezzel, mert ha nagy volt a kő, megindult és elzárta a vesevezetékeket. Ebbe bele is halhatott a beteg, ha nem jutott idejében korházba. Vízhajtónak a mezei zsurlót (nálunk lófarok) használták fehérfuszulyka héjával együtt főzve.

A csípős csalánnak is nagy szerepe volt, mint vérhígító és vesetisztító. Felhűléskor cickafark ülőfürdőt készítettek.

A szemgyulladást langyos kamillateával borogatták. Ha a szem huzatot kapott tojással felvert anyatejet tettek rá. Zöldhályog esetén tavasszal, amikor a szőlőt metszették, az ágakra borospoharakat kötöttek, felfogták a szőlővenyige kicsepegő levét, és azzal kenték be a szemhéjukat. Nem hiszem, hogy ez használt volna, hiszen ez a glaucomát napjainkban is csak sebészeti beavatkozással próbálják gyógyítani.

Egyik másik elterjedt betegség nálunk az övsömör (ezt sömöregnek nevezik) volt, amit úgy tartják, hogy az állatoktól kapják el, főleg tavasszal. Ezek körkörösen kiütő apró piros viszkető pontok, amelyek, ha nem kezelik, jókora foltokat ölthetnek a testen. A sömöreget ecetsavval dörzsölték be, az leégette.

A szemölcsöt hajszállal, vagy selyemcérnával elszorították, amíg magától elszáradt és kihullott. Máskor kutyatejjel dörzsölték be. Nálunk a vérehulló fecskefűt nevezik kutyatejnek.

Más neve van nálunk a cikóriának is, lófaroknak mondják és női betegségek gyógyítására használták. Erre a célra használták a kéksarkantyút, amelyet szarkavirágnak nevezünk.

Idegroham esetén, vagy ha valakit reszketés kapott el, diófalevél teát főztek neki. Nyűgős gyereknek, amíg nem voltak cumik, gyolcsba csavartak kristálycukrot és azt tették a szájukba, hogy szopogassák. Nyugtatónak használták a kakukkfűt, amelyet vadcsombornak neveznek.

Az idősek körében gyakori volt a reuma, amit ugyancsak a gyakori megfázások okoztak. A reumát nálunk köszvénynek nevezik. A fájós testrészekre reszelt feketenadály gyökeret, friss káposzta levelet tettek. Erre a célra főzték a porcsfű teát: 10 liter forró vízhez egy marék porcsfűt és egy marék fenyőtűt tettek.

Ha valakinek a feje fájt hideg borogatást tettek rá és azt mondták: - Elmúlik magától! Ha huzatot kapott és attól fájt a feje fokhagymát, főzőolajt tettek a fájós helyre. Derékfájásra tormát főztek puliszkában, és úgy melegen rátették a derekára.

A zsályát fogfájás esetén használták. A fogfájást, fülgyulladást melegítéssel és kamillatea borogatással gyógyították. Fájós torokra pisisruhát tettek, de ezt ma már szégyenkezve emlegetik az emberek és végkép eltűnt a gyakorlatból.

Jó orvosságot készítettek a visszeres lábra. A fehérborostyán virágát erjesztették borban (szeszben) hat hétig, majd azzal borogatták a fájós lábat.

Ha valamelyik végtagot fagyás érte pityókát tettek rá, de ezt használják akkor is, amikor valakinek a szemét a hegesztő ívfénye bántja. Lehúzza a pirosságot és pihenteti a szemet. Fagyásra használták még egy különös „gyógyszert”: a marhaepét pálinkában élesztve.

A gennyes kelevényeket, a kelést amit nálunk kilisnek mondanak kikelesztették, amíg kifakadt majd erős pálinkával (szesszel) fertőtlenítették. Kelés esetén, hogy kikelesszék, kifakasszák a kelést főzetet készítettek: egy kockacukornyi szappan, fél hagyma és egy kockacukor, annyi tej, amiben megfő és késhegynyi búzaliszt. Sűrű pépet kell főzni ebből és reákenni a kelésre, az kifakasztja.

A kemény fizikai munka megviselte az embereket. A villanyél feltörte a tenyerüket, a szél kiszárította a bőrüket olyannyira, hogy felcserepzett. A cserepes kérges bőrt friss tej habjával, vagy felfőzetlen tejszínnel kenték be, az megpuhította. Az elhasadt tenyérre disznózsírt tettek. A bőrkeményedésekre vízbeáztatott zsemlekását tettek, az meglágyította az elhalt bőrt, amit utána bicskával levágtak és bekötötték, addig, amíg az alsó réteg megerősödött. A tyúkszemet leégették. Általában vérehulló fecskefűt tettek rá.

Repedezett tenyérre körömvirág krémet készítettek. Sikerült megtudni a krém receptjét is egy nénitől, aki otthon készíti el a krémet: két marék virágfejet ugyanannyi zsírral, három percig kell pirítani. Miután levesszük a tűzről, egy napot állni hagyjuk, majd újra felmelegítve leszűrjük.

A nyílt sebet kitakarították, és kamillateával szítatták, hogy a gyulladást elkerüljék. Ha valaki mezőn sarlóval elvágta a kezét, póktojást kerestek, kihasították a hártyájából, és a hártyát rátapasztották a sebre, hogy megállítsa a vérzést. Olyat is hallottam, hogy szalonnazsírt vagy katángkóró virágját tették a sebre. Vakütésre, megszúrásra pálinkás hagymát használtak.

Nagyon közismert volt még az a mondás is, hogy: „Útilaput kötöttek a talpára”. Ha valakit elküldtek otthonról, vagy cselédet csaptak el, azt így emlegették. Sokáig nem tudtam, hogy miért éppen útilaput kötnek a talpára. Azt hittem, hogy csak a közmondás tartja így, de kutatásaim során rájöttem, hogy ez egy óvintézkedés, az útilaput a feltört lábra kötik, hogy pihentesse.

Törésre, dagadásra langyos sósvizet tettek, de feketenadály gyökerével is borogatták, amit előzőleg egy napig érleltek napon.

Az ideggörcsöt masszírozással gyógyították. Ha valakinek idegszál csípődött a derekába, azt mondták beleállt a nyavalya. Melegítéssel, ütögetéssel gyógyították.

Mérges pók- vagy kígyómarás esetén pálinkát itattak a beteggel, és kezét-lábát mozgatták. Konkrét esetet meséltek, amikor egy lányt szénagyűjtés közben megmart a kígyó és mire hazahozták az erdőről teljesen megmeredt, de a pálinka és nyolc erős ember segítségével sikerült megmenteni az életét. A papsajtot is használták teának, azzal a bogarak csípését borogatták.

Égésre tiszta gyolcsba marhaganét tettek, azzal szítatták. Más esetben a fehér fuszulykát megpergelték, megtörték és szitálták az égésre.

A pásztortáskát sérv esetén borogatásra használták. A töréseket sínbe tették, lapockába szorították, amíg megforradt. Ha a gyermekek hirtelen megnőttek és gerincoszlopuk elferdült, seprűt kötöttek a hátukhoz, a seprű nyele egyenesen tartotta a hátukat, míg megszokta azt a tartást. Hogy fűződik-e valami babona ahhoz, hogy éppen seprűt kötöttek a hátukra, nem sikerült kiderítenem, de biztos, hogy szégyen volt.

Voltak öregemberek, akik a ficamokhoz, rándulásokhoz értettek. Megzsírozták kezüket, és addig dörzsölték a fájó testrész, amíg az egymásra csúszott ín helyre ment. Az utolsó ilyen ember Simándi Istók volt, körülbelül ezelőtt 30 évvel halt meg, de még mindig fennmaradt a jó híre, mivel sok emberen segített.

Nemcsak az embereknek készítettek orvosságot az erdők és mezők növényeiből, hanem a háziállatoknak is. Ha nyáron a csordában megcsípte a légy a tehenet, lerakta a petéit és sok tehén háta olyan volt, mintha pici hangyabolyok lettek volna rajta. A férfiak, amikor az imely megérett kinyomták belőle a kukacot és a sebet almapálinkával mosták ki. Az állatot otthon tartották addig, amíg a seb be nem hegedt, nehogy a friss sebet újra megköpje a légy.

A marhának, ha egérfészket vagy mérgező növényt fogyasztott zsászpalevelet dugtak a kilyukasztott fülcimpájába. A punza gyökerét a zászpához hasonlóan a disznó fülébe dugták. Bélférgek ellen a kismalacnak tökmagot adtak éhgyomorra, és bodzafa héjából főztek teát.

Ha a tehén megsérült pállugot főztek. A pállug hamuból készül. Felfőzték a hamut és azzal borogatták. Ha szegbe lépett vagy kő szorult a hasított körme közé és befertőzőtt, akkor disznózsírba meszet és kékkövet kavartak, azzal bekötötték, hogy fertőtlenítse.

Egyéb célra is használták a növényeket. A levendulával molylepkéket tartották távol. A gyerekek a papsajt leveléből pukkantót készítettek. A tenyerükből tölcsért formáltak, reáfektették a levelet, és a közepét enyhén benyomták a résbe. A másik tenyerükkel nagyot csaptak a levélre, és a bennszorult levegő áthasította. Ilyen játékra használták a szulák virágát is. A keserűlapu leveléből kalapot, a virágából keletkező bogáncsból különböző alakokat készítettek.

Mint más vidékeken, nálunk is sok növényt gyűjtöttek étkezési célra. A csalánból tavasszal, amikor még veres a hidegtől és csak pár levele van, főzeléket készítenek. Nagy vastartalma miatt a spenóttal vetekedik. Kismalacoknak is adják a forrázatát, hogy erősödjenek. A madársóskát turbajának mondják és levest főznek belőle. Kellemes íze van a kökény-, csipke- és kakasalma bogyók teájának.

Egyes növények gyógyhatására már nem emlékeztek az általam megkérdezettek, mint például a cseresznyeszár- és meggyszár tea, vagy a málnafa tea. A bodza, kamilla, hársfavirág, ánizsmag, menta, kökény, csipkebogyó, feketeribizli gyakran egészíti ki az egészséges ember étrendjét is tea formájában.

Sok növény van, amelynek eredeti nevét nem ismerem, csak a népi elnevezését. Ilyen például a leurda. Fokhagyma helyett használják tavasszal a levelét. A gyökeréből teát főznek szívbetegségekre. Lehet, hogy ez a medvehagyma! Más esetekkel is találkoztak, amikor nálunk más néven ismernek egyes növényeket: a tőzike oltott hóvirág vagy szilasi hóvirág néven ismert, az őszi kikericset bólavirágnak mondják. A közönséges galajt ragadálynak nevezzük, az útilaput pedig hazuglapunak. Sikerült kibogozni, hogy az őznyelvfű tudományos neve: éplevelű gimpáfrány (Phyllitis scolopendrium L.) és a Fodorkafélék (Aspleniaceae) családjához tartozik.

Érdekes, hogy nagyon sok zöldség (kukorica vagy zab, vöröshagyma!, torma, uborka, káposzta, fehérfuszulyka, petrezselyem-, zellergyökér, fekete retek, krumpli, dió, tökmag, fokhagyma stb.) és néha élelmiszer (tej, tejszín, disznózsír, zsemlekása, pergeltcukor, almapálinka stb.) szerepel bizonyos házi készítésű orvosságban

Kíváncsi voltam megtalálom-e a torockószentgyörgyiek által használt gyógynövényeket a hivatalosan elfogadott gyógynövények listáján, ezért átlapoztam négy határozót és kiderült, hogy 85 % azokon is szerepel.

Babonák

A növényekhez babonák is fűződnek. A torckószentgyörgyi katolikus templom nagyidőre van felszentelve. Áldozáskor ott ciccefát is szoktak szentelni, még az unitáriusok is ott szentelték a ciccefát. Amikor nagyidő van a szentelt ciccefából tesznek a tűzre, a füstje eloszlatja a nagyidőt. Olyankor a harangot is megkondítják.

A tavaszi kankalint nálunk Szent György-virágnak mondják, és ha április 24-re, Szent György napra kinyílik, akkor azt tartják, hogy hosszú tartós nyár lesz. Csak Szent György napja után szabad leülni a földre, és mezítláb járni, addig csalóka az idő. Ha a kökény sokat virágzik, akkor jó törökbúzatermés lesz.

A kotlóvirághoz az a babona fűződik, hogy nem szabad leszedni, mert annál a háznál, ahova beviszik nem lesz kiscsirke és megdöglik a majorság.

Jelképes jelentése van a nyírfának. Május elsején a legények a lányos házak kapujához zöld nyírfaágat erősítettek, ez a szeretet jelképe volt. Ahol egy lánygyermek volt, ott a szülők vagy a közeli rokonok tettek zöld ágat. Ha egy lány büszke és nem engedi a legényt udvarolni, oda egy zsúp kukoricakórét tesznek, hogy azt ölelgesse.

Árpaaratással kizárólag asszonyok foglalkoztak. Nyári időszakban gyulladásos lett a szem, ezt nevezték árpának. A mutató ujjukat begörbítették sarlót formálva és egy versikét mormoltak, miközben a betegnek nem volt szabad pislognia. Nagymamám nekem is aratott árpát a szememről, el is múlott, de hogy attól vagy más egyébtől nem tudom. A versike valahogy így szólt: Árpa, árpa learatlak / Kévébe kötlek, kalangyába raklak / Haza viszlek, kicsépellek, megőröllek, / Megsütlek és megeszlek. Röviden elmondták az árpakenyér készítésének folyamatát, aztán, hogy a szemen keletkezett árpa ettől megijedt, vagy az öregasszonyok babonás hiedelme gyógyította meg az árpát senki sem kutatta, mindenki elfogadta, hogy ennek ez a rendje módja.

Én azért szerettem, ha nagymamám árpát aratott a szememen, mert olyankor mindig megkérdeztem tőle, hogy mit jelent a kéve meg kalangya, és sikerült rábírnom arra, hogy meséljen a fiatalkoráról. Már rég tudtam a két szó jelentését, de akkor is megkérdeztem, mert olyankor úgy belemerült a magyarázkodásba, hogy késő éjjel lett mire befejezte. Így sok érdekes történetet tudtam meg a falu múltjáról.

Régen nagy hangsúlyt fektettek a babonára, de napjainkban egyre ritkábban gyakorolják, mivel nem hisznek benne. Megmaradt azonban néhány babona, amit törvényként tisztelnek a falubeliek. Ilyen például, hogy ha valakit megigéznek, egy csupor vízbe parazsat kell dobni, és azt itatják a beteggel: -Attól majd elmúlik! Amikor vízbe dobják a parazsat, egy pillanatig a víz alá merül, azután felszínre bukkan. A parasztok ennek a bukfencnek is babonás jelentőséget tulajdonítottak. Annak a nevénél fordult meg a parázs, aki megigézte. Ha állatot vásárba vittek vagy valaki tömegbe kellett menjen és nagyon szép volt, hogy elkerülje az igézést piros cérnát kötöttek az állatok farkára, a lányok hajába, az asszonyok pedig a csuklójukra, de ezt a babonát az Érchegység oláh népeitől tanulták el. A babona azonban napjainkban is fennmaradt, ezért amikor a kisbabát látogatják meg, annak is a csuklójára piros cérnát kötnek, nehogy megigézzék, és beteg legyen. Azt is szokták ilyenkor mondani: Tő, tő, csúfja, nehogy megigézzelek!

Ugyancsak kisbabához fűződik az a babona, hogy ha valaki belép a házba, le kell üljön, nehogy elvigye a baba álmát, és egy szál cérnát a ruhájából a baba ágyán kell hagyjon. Ha ugyancsak szoptató anya megy a kisbabához, egy pelenkára tejet kell fejjen, nehogy elvigye a másik asszony tejét.

A következő babonában a régi időkben hittek, amikor az asszonyok otthon szültek, napjainkban már nem él. Ha a baba lábbal jön a világra szerencsés lesz, ha fejjel, akkor elkerüli a szerencse. Ha az újszülött lány volt, miután leszáradt a köldökzsinórt eltették a cérnával együtt, hogy amikor a lány 6-7 éves lesz, odaadják neki. Ha sikerült a bogot kibontani ügyes kézimunkás lesz, ha elment a türelme és sutba vágta, akkor sohasem lesz türelme a pepecs munkához.

Ha valaki megijedt, onot öntöttek rá. Egy edényben megolvasztották az ónt, és szitán keresztül egy veder hidegvízbe öntötték. Amilyen alakzatot vett fel, attól ijedt meg az illető személy. Hogyha halottól ijedt meg valaki, akkor a halott hajából egy tincset vágtak le és azzal füstölték.

Ha valakinek zabola lett a száján azt mondták, törölje meg a macska farkával, attól elmúlik. Ha szájfájása volt valakinek, falás lett a nyelvére, azt kívánta, hogy: Ragadjon a papné ülepére!

Ha valakinek elveszett valamije, akkor azt egy babona segítségével derítették ki, hogy hol van. A nagyollót a rostába ütötték, és két ujjukra akasztották. Mikor készen voltak ezzel a művelettel, akkor ezt mormolták: Péteremre, Pálomra mondom, hogy ………… (név) lopta el. Ha a rosta megfordult, akkor igaz volt.

Ha vásárnap van, vagy ha valaki valahova indul, és előtte üres vederrel átmennek az úton, nem lesz szerencséje. Ha feketemacska szaladt át az utón, akkor nem lesz szerencséje az embernek, ha kéményseprővel találkozik valaki, akkor szerencséje lesz. Ha elindul valaki és visszatér, akkor nem lesz szerencséje. Reggel, amikor felkelnek, bal lábra kell húzni előbb a cipőt, hogy ne fájjon a fejük – tartották a vének.

A hagyomány szerint pénteknap nem szabad nekifogni semmilyen nagy munkának. Március elsejéhez fűződik az a babona, hogy át kellett önteni a szemetet a szomszédba, hogy ne legyen bolha a házban. A szemetet nem szabad naplemente után kiönteni, mert elrepül a szerencse.

Amilyen irányból jön tavasszal először az eső, egész évben arról fog eljönni. Hegyeink között van egy csúcs, amit Sott-tetőnek nevezenek, ha az zúg, akkor nagyidő lesz, szél, eső, vihar csap le a völgyre. Ha az újhold egyenesen áll, megáll a veder füle a sarkán, akkor nem lesz eső. Úrnapján nem szabad mezőre menni, mert aki mezőre megy megüti a villám.

Ha a tehén megborjúzik, három napig nem szabad senkinek semmit sem adni, mert elviszi a tejet. A seprűt fel kell állítani az ajtó mellé, kilenc gerezd fokhagymát az ajtó fölé. A tehénpisit szurkálni kell a villával, hogy legyen tej. Ha mégis elviszi valaki a tejet, akkor kell kérni tőle valamit és visszajön a tej. Ha a tehénből elviszik a tejet, tehénvizeletbe lepedőt kell áztatni, azt ráborítani a tehénre és addig ütni, amíg odamegy az aki elvitte a tejet.

Tavasszal tojást sem szabad adni senkinek, amíg nem ültetnek kotlót, mert ahonnan elvitték a tojást nem lesz csirke. A kotló alá 19-21 tojást szoktak tenni, mindig páratlanul.

November 28-án, Kati-napján úgy tartják, hogy: Ha Kati koppan, Karácsony loccsan, ha Katalin napján beáll a fagy, akkor Karácsonyra megenged.

A faluban nem volt jósasszony, nem hittek benne. Kártyát csak a torockói cigányok vetettek, tenyérből is ők olvastak. A babonákban azonban szentül hittek és előírásaikat betartották.

Remélem, szerény kutatásommal bemutattam Erdély egyik kevésbé ismert vidékének gyógymódjait, babonáit és hozzájárultam népünk gazdag kultúrájának megismertetéséhez. Lehet, hogy a bemutatott gyógymódokat olvasva elmosolyodik a mai ember, de őseinket sokszor kisegítették ezek az eljárások, mi azonban néhányat ma is sikeresen alkalmazunk.

 

Szerző: Györke Zsuzsanna XII. C osztályos tanuló, Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed

Mentor: Dvorácsek Ágoston, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fizika szakos tanára.

Könyvészet:

  1. Ingrid és Peter Schönfelder – Gyógynövényhatározó, Holló és Társa Könyvkiadó,
  2. Babulka Péter – Ismerjük fel a vadon termő gyógynövényeket, GABO Könyvkiadó, 2001
  3. Hanz Lám Irén – A vár árnyékában, Torockószentgyörgy, Tinivár Kolozsvár 2003
  4. *** Székelyföld és Erdély, CD, Arcanum Adatbázis Kft.
  5. Rácz G., Laza A., Coiciu E.: Gyógynövények, Ceres Könyvkiadó Bukarest, 1975
  6. Varró Aladár Béla: Gyógynövények gyógyhatásai, Black & White Kiadó, Nyíregyháza 1999

 

[1] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Európai Idő Kiadó, 18. füzet

[2] A település nevei: 1332- sacerdos de Sancto Georgio 1461- census quinquagesimalis de Zent Geurg Siculorum 1470- poss. Zenthgywrg 1473- Zenthgewrg 1474- Zenth Gergh 1473, 1474- Thorozko Zenth Gyewrgh 1489- Thorozko Zenthgergh cc. 1493-94- Zenthgyergh 1511- Zenthgyewrgh 1516- Zenth Gyewrgh 1587-89- Thoroczk Zentt Georgy 1624- Toroczkó-Szent-György 1664- Toroczko-Szentgyorgy 1666- Thoroczkó-Szent-György, Szent György 1824- Szent Sors 1835- Torotzko Szent György 1850- Szint Gyeorgyu 1854- Toroczko Szent György, Sîn-Georzu-Trăscăului 1913- Toroczkószentgyörgy

[3]] Az eredeti felirat: ANNO DOMINI 1643-ES / JUSTUS OPES COELO CONDIT. DEFENORE TUAT /  AERE SIGISMUND EST FUS THOROCKO VIA CONDITA MOLES / COELO CONDISORIS NULLALG DAMNA TIMES / TOROZKAI DM. CERTE PTRATEA BARON AGO … MI … TI … ANNO DMI..

[4] A népies elnevezések és tájszavak megtalálhatók a függelékekben

 

Error: Unable to read footer file.