A hely kötelezte, a feladat erőssé tette őket

 

Megtörtént már Önökkel, hogy amikor valahová beléptek, az jutott eszükbe, hogy a hely kötelez? Én ezt éreztem, amikor beléptem a nagyenyedi Bethlen Kollégium természetrajzi múzeumába. Akkor még a régi, de szépen festett falak, az érdekes kitömött állatok, madarak, szép pillangók és különös színű meg formájú kövek vonzottak. Később értettem meg, hogy ez nem csupán egy múzeum országunk számos hasonló intézménye közül, hanem a múzeum. Akkor még nem tudtam, hogy a kollégium egyik híres professzora alapította.

A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Természetrajzi Múzeuma a Kárpát-medence legrégebbi ilyen jellegű gyűjteménye, amelyet Benkő Ferenc alapított 1796-ban. Miután ezt felfedeztem, érdekelni kezdett az alapító személyisége. Megtudtam többek között róla, hogy ő iskolánknak diákja is volt.

Benkő Ferenc Magyarláposon született 1745-ben, és 1759-ben került Enyedre. Itt tanult 1776-ig, majd Németországba ment tudását gyarapítani. A természettudományok különösen érdekelték. Hazatérte után, 1790-ben meghívták a kollégiumba természetrajz-, földrajz- és némettanárnak. Az addigi ,,deák oskolában” nagy meglepetést okozott, már első hivatalos fellépése pillanatában, ő ugyanis felettesei engedélyét kikérve  magyar nyelven tartotta meg székfoglaló beszédét. II. József halála után az erdélyi értelmiség körében is kifejezésre jutott az anyanyelv ápolása. Benkő harcának is egyik célja ez: ,,Hadd tündökölhessék a nemzeti nyelv[1], mondta ki a korszak hitvallását. Benkő elválasztotta a ,,kegyelem könyvét”, amely ,,a halhatatlan lélek idvességére tanít”, a „természet könyvé”-től, amely a földi életben való eligazodáshoz nélkülözhetetlen.

A természetben járó-kelő és a gazdasági haladáson elmélkedő tudósra különösen jellemzőek az ehhez hasonló gondolatok: ,,Mi lehet szebb? mintha egy tanuló Ifjú, minekutána nagy füsttel az Oskolában megdisputálta, hogy a semmiből semmi sem leszsz, és sétálni menvén a lába előtt lévő valóságot is meg-tudja vizsgálni, mely igen gyakran egy haszonvehető darab Kö, vagy egy orvos Plánta-is, egy Tarisnya semminél többet ér.”

Mint pedagógus tisztában volt azzal, hogy a hatékony tanításhoz nélkülözhetetlen a szemléltetőeszközök használata. Éppen ezért a növényeket ő maga gyűjtötte diákjai segítségével. Előadásait sokszor a szabadban tartotta. Kertjében saskeselyűt és különböző állatokat tartott, melyekkel a tanulást élményszerűvé, emlékezetessé varázsolta. Voltak azonban olyan dolgok, amelyeket élőben nem mutathatott meg. Kitartó gyűjtőmunkájának célja egy természetrajzi múzeum megalapítása volt. A céltudatosan végzett munka meg is hozta gyümölcsét, 1796-ban megalapította Magyarország első természettudományi múzeumát, a RARITATUM ET RERUM NATURALIUM MUSEUM-ot, azaz A RITKASÁGOKNAK ÉS TERMÉSZETI DOLGOKNAK GYŰJTEMÉNYES HÁZÁ-t. Ezt a nevet valóban ki is érdemelte, hiszen Benkő és a lelkes gyűjtők gondoskodtak róla, hogy számos ritkaság leljen otthonára a múzeumban. Mint minerológus elsősorban a hazai ásványokat gyűjtötte. A gyűjtemény olyan magával ragadó, hogy Áprily, iskolánk költő-tanára is utal rá verseiben. Nagy hatással lehettek rá a kőzetek, hiszen jelképes értelemmel gyakran beépíti verseibe: ,,A kő szeret...’’/,,A kő beszél.’’ , ,,Panaszaim sötétbe dermedt, / alaktalan sztalagmitok’’ , ,,Erdélyi kő: komor dacit’’ E kövek ma is tanúi annak az áldozatos munkának, amelyet az alapító végzett. Benkő nem zárkózott be a természettudományok területére: ,,Nem volt tzélom...tsak a magam fazaka mellé szitani.” vallotta. Hirdette a nyelvtanulás fontosságát: ,,A magunk nyelvét emelni, mivelni: tökéletessé tenni más nyelveknek a tanulása és tudása nélkül kivánni, éppen ennyi, és nem egyéb, hanem egy el-elsietett buzgóság sok helyeken”.

Fő műve a Parnassusi időtöltés, 1790-1800 között, enyedi működésének ideje alatt íródott. Esztendőnként adott ki egy-egy darabot. A hét kötetes mű vidám, egyszerű és világos modorban írt olvasmány, általános tetszésnek örvendett az akkori világban. Olvasói megismerhették a görögök és rómaiak életét, keleti utazók tapasztalatait, ismeretlen népek szokásait, Erdély korabeli leírását, az enyedi múzeum ritkaságait. Külön érdekesség a Hetedik darab, amelyben Enyedi ritkaságok címmel olyan különlegességekre lelhet az olvasó, mint: ,,Biszterfeld professzor lakatos boszorkányos könyve”. Valószínűleg egy bizarr ábrákkal ellátott munka, amelyet „a kísérleti fizika első erdélyi tankönyvé”-nek tekintenek.[2]

Az első magyar nyelven írott ásványtant Magyar Minerologia azaz A’ kövek ’s értzek tudománya címmel Benkő adta ki, a latin és német terminológiából kiindulva, megalapozta a magyar ásványtani szaknyelvet. A Magyar MinerologiaElöl Járóbeszédé”-ben az ifjúsághoz szólt: „Mi lehet szebb, nemesebb és egyszer smind gyönyörűségesebb foglalatosság a többi Idö-töltés között, egy Ifjú Urnak, és más akárkinek-is? mintha a Gazdaságra meg-tanulja a Földek Nemeit elöre, az Épitésre meg-esméri a Mész, és építő Materiákat, az Ékességre a Nemes és Drágakövek a Nyereségre pedig a Fél és Egész Értzeket.” Már ez  elég lenne, ahhoz, hogy észrevegyük, egy eredeti személyiséggel van dolgunk, akit úgy emlegetnek, mint ,,a nemzet tanítója, a buzgó tudós és gyűjtő, az úttörő’’. Benkő Ferenc és több tanártársa, az új szellemet képviselték a kollégiumban, erőt nem kímélve küzdöttek a haladásért, a kollégium dicsőségéért.

Tanárként elnyerte diákjai rokonszenvét, és szeretetét. Élete józan, feddhetetlen, lárma nélküli volt, ahogy Báritz Dánieltől tudjuk ,,...inkább kívánt jó lenni, mint a sokaságban elhíresedni.” Egyik kitűnő tanítványa volt Kőrösi Csoma Sándor is. Munkáját az őt követő tanárok folytatták, köztük a kollégiumnak egy olyan diákja, aki amellett, hogy rajongott a természetért, nyitott szemmel járt benne, kellő és szakmai tudással is rendelkezett. Ez az ember a híres Zeyk család egyik sarja volt.

Zeyk Miklós, 1810 szeptember 30-án született Bécsben. Özvegyen maradt édesanyjával hazakerült Erdélybe. Szellemi fejlődésében polihisztor nagybátyja, Id. Zeyk Miklós játszott döntő fontosságú szerepet. Tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban kezdte, később Marosvásárhelyen, majd külföldön gyarapította tudását, Bécsben, majd Berlinben tanult, ahol a természettudományok alapos tanulmányozásának szentelte idejét. Szenvedélyes ornitológus volt.

1838-ban tanári állást ajánlottak fel neki az enyedi kollégiumban, de csak 1840-ben foglalta el. Kollegája, Szász Károly így vélekedett róla: ,,Zeyk Miklós , a ritka képességű és nagy tudományú tanár, aki tárgyait hallgatói leggyöngébbikével is felfogatni és megkedveltetni tudta.’’ A nagy természetkedvelőtől mit is várhatnánk el mást, mintsem azt, hogy a kollégium akkorra már eléggé elhanyagolt állapotban levő természetrajzi gyűjteményét bővítse és fejlessze. A gyűjteményt múzeumi rangra emelte, és nemcsak bővítette, hanem számos ritkasággal is ellátta. Ilyen például az Anas purpureo viridis madárfajta, amelynek akkoriban mindössze három példánya volt ismert.

Zeyk a természet csendes világában érezte igazán otthon magát, ahol számos felfedezést tett. Kirándulásaira diákjai is elkísérték. Az 1840-es években pontos megfigyeléseket végzett a madarak vonulásáról Enyed környékén. Növendékeiben fokozta a természet iránti vágyódást, a természettudományok szeretetét. ,,Ebben a korszakban egyike volt azon professzoroknak, akik valósággal mozgalommá fejlesztették az Erdély földjét és a természetvilágát felkutató, alapos felkészültséget követelő természetjárást. [3]’’

Megfigyeléseit naplószerű jegyzékekben hagyta ránk, amelyeket később ki is nyomtattak[4] Zeyk munkáiból pontos adatokat tudunk meg, többek között az 1840-es évek táján Enyed és környékén élő madarakról. Összesen 241 madárfaj életmódját írta le. Hosszú ideig tartó megfigyeléseinek köszönhetően meg tudta különböztetni egymástól a madarak különböző helyzetekben használt hangjait, hangszíneit .,,Minden madárnak többféle hangja van.’’ - írta. Szerinte másképpen szól, ha veszélyben érzi magát, ha udvarol, ha hívogat. Ő az első olyan természettudósunk, aki tudományos alapon végezte az ornitológiai megfigyeléseket.[5] Nemcsak szenvedélyes ornitológus volt, hanem költői lelkületű ember is. Ezt érezhetjük a következő tanácsából: ,,Ki a tavaszt üdvözlő örömünnepében e természetnek részt akar venni, menjen ki ezen a hónap közepe táján szép időben egy olyan erdőbe, hol sok az éneklő madár, úgy, hogy a hajnal ott érje, töltsön egy pár órát ott, míg a feljövő nap a hasonlóan ünnepélyes öltözetű növényvilágot megvilágítja, s ha nincs benne kialudva a természet szépségei iránti belérzék, lehetetlen, hogy meg ne lepje ezen jelenet, melyet az évnek és napnak más szakaiban ily nagyszerűségben fellelni nem lehet.’’[6]

Pedagógusként is kitűnt. A hazai tanítás akkori helyzetét keményen bírálta, tudta azt, hogy a szellemi fejlődéshez szükséges az ország ipari fejlődése is. Tanárként e szellemi fejlődést pedagógiai vonatkozású írásaival segítette elő.[7] Pedagógiai nézetei ma is tanulságosnak bizonyulnak. Szerinte a növendék és a tanár közt kölcsönös barátságot kell létesíteni. Folytonos megfigyelése általános lélektani tételek megfogalmazásához vezetett. Szerinte a gyermek fejlődésében nagy jelentőséggel bír a munka „A világon nincs olyan dolog, melyet ha az ember jól csinál az által ne ügyesednék. Ellenben, ha unalmasan és rosszul dolgozik az ember, akármit csinál, mégsem ügyesedik meg soha.’’ A gyermeki lélek jellegzetes vonásait abban látta, hogy az anyagi világ köti le igazán a figyelmet, nem az elvont. A tanításban ehhez tartotta is magát. Igazi úttörő volt, még interdiszciplináris vonatkozásban is, hisz ezt vallotta ,,nem nevezni soha nevet: chémiat, phisikat stb. tanulunk, azt sem mondani soha, hogy tanulunk: hanem vizsgálódni vegyesen minden tudomány körében alkalom szerint…”

Harmadik az Isten igaza, - tartja egy népi szólás. Arról, akiben a láng pislákolni kezdett, aki rájött, mit kell tennie, és hozzálátott, már írtam. A merész gyűjteményalapító munkája nem veszett el: folytatta a megkezdett munkát a második ,,elrendelt’’. De ki legyen a harmadik? A munka dandárja” még várt valakire. Ki az aki innen hiányzik? Az a diák, aki nem elégedik meg a veni, vidivel, a viciért indult el a nagyvilágba.[8]

A kereskedőcsaládból származó Fenichel Sámuel nevével először a Bethlen Főiskola 1880/81-es Értesitőjében találkozunk. Itt úgy szerepel, mint az elemi iskola IV. osztályos tanulója. Tanárai: Elekes Károly,[9] majd Herepei Károly[10] döntő befolyást gyakoroltak rá. Annak ellenére, hogy 1886-ban félbeszakította kollégiumi tanulmányait, sokat segített egykori iskoláján. Kedvenc tanárát, Herepeit később is elkísérte archeológiai ásatásokra.

Egykori iskolájára mindig szívesen gondolt vissza, és minden tőle telhetőt megtett, hogy annak gyűjteményét gazdagítsa. Helytállásának köszönhető, hogy bárhova vezette is az élet útja, nemcsak nosztalgiázott, hanem cselekedett is. Miután a bukaresti  Nemzeti Múzeum régiségtárának reá bízott részét nagy szakértelemmel átrendezte, felismerték tehetségét és Dobrudzsába helyezték át, ahol Trajan tropheumának szétbontásával bízták meg. Amikor ideje engedte, puskát fogott, és a Duna-deltában barangolva gyarapította az enyedi múzeum gyűjteményét.[11] A Duna-delta nemcsak azért volt döntő jelentőségű életében, mert itt sokat gyűjthetett, hanem sorsát is itt pecsételte meg az Albert Grubaerrel való találkozás. Grubauer ,,felismervén sokoldalú képességét, fényes kilátások biztatásával, csábító ígéretekkel Új-Guineába való kimenetelre hódította. Nem hódította; önként csapott föl, eszményi világának megvalósítása reményében.’’[12]A nagy vándort az élet oly messzi elsodorta, hogy visszatérnie nem sikerült, de a kapcsolatot tartotta Enyeddel, amelytől a nagy távolság sem szakította el. Herepei professzorhoz írott leveleiből ki lehet érezni pillanatnyi kedélyállapotát és azt is, hogy mi az ami épp lekötötte figyelmét ,,És már most kérdem: mi lehet érdekesebb, mi lehet nagyszerűbb, mint a még kőkorban élő félvad embert tanulmányozni?! Itt saját szemével látja a kutató a homo primigeniust,  a homo sapiens ezredek ezredének elődjét vagy ősét. Szemeimnek alig akartam hitelt adni, hogy az, a mit lát, valóság. Itt tanulságot szerezhet az ember oly sok rejtélyről, a melyről az európai prehistorikus kérdőjellel állítja föl theoriáját.[…]Nem, -nem lehet szavakat találnom azon érzelmek kifejezésére, melyeket annyiszor érzek, midőn a kőkor e  népei között járkálok és jegyzek.

Bár Fenichel gyűjteményének nagy része halála után elkallódott, egy része a budapesti Természetrajzi Múzeumba került, gazdag lepkegyűjteményének és néprajzi gyűjteményének töredéke ma is megtalálható a nagyenyedi kollégium múzeumában. Sok egzotikus madárral gazdagította a gyűjteményt. Vágyai sólyomszárnyon hajtották, hogy kutasson.

,,Kerested erdőn, bérceken,

fiatalságtól részegen.

Álmodtad és tudtad, hogy él,

 különb madár a többinél...’’

Áprily Lajos:A ragyogó madár

Fenichel Pápuaföldön maradt, annak ellenére, hogy Grubauer hazatért. Lankadatlanul munkálkodott, közben lázrohamok gyötörték. Nemcsak bogarakat, lepkéket, madarakat gyűjtött, hanem megtanulta a bennszülöttek nyelvét, sőt hitvilágukkal is sikerült megismerkednie. Figyelme annyira összpontosult a kutatásra, a nem öncélú, hanem a közösség javára és a haladásért történő munkára, hogy a messzi idegenben is elnyerte az emberek tiszteletét, a pápuák is megbecsülték és befogadták. Így ismerkedett meg szokásaikkal, a kíváncsi szemek elől elrejtett halottkultuszukkal is. ,,Kultusza a parti lakók animismusának egy faja. Halottjaikat nagy kegyelettel előbb saját házaikba, ülő, összezsugorodott helyzetben, csak félig temetik a földbe, majd füstbe akasszák és totaliter heteken keresztül füstölik.’’ Bár Enyedre soha nem térhetett vissza, munkája fennmaradt, s kegyelettel gondolnak rá a következő nemzedékek. Mindössze 25 éves volt, amikor a malária áldozatául esett. Halálhíre későn jutott el Nagyenyedre. Herepei így emlékezett meg hű diákjáról :,,kinek öt érzéke a hatodik érzékbe, a világos látás érzékébe összpontosult. E hatodik érzéke vezette Új-Guineába is, hogy az állatemberben megfigyelje a gondolkodó embert s műveiben fel-felcsillanó eszméit.’’

A múzeum áll. Megértettem, hogy mi rejlik a mögött az egyszerű ajtó mögött. Az érdekes alakú kövek, szép kitömött madarak s a gyönyörű színekben pompázó pillangók érdekes, rég megtörtént és néha már feledésbemerülő történetekről tudnának mesélni. Az a név is, amely első látásra jelentéktelennek tűnt, belém vésődött. A három diákot, akiket az idő egymástól messze elválasztott, akikre a Teremtő más-más feladatokat ruházott, e hely örökre összeköti. Sok és különböző áldozatot kellett meghozniuk, az élet más-más helyzetek elé állította őket. Ha Fejedelmünk előtt állna e három véndiák, ha eljönne számadásra a merész tudós, a költői lelkületű tanár, és a távoli kutató, elmondhatnák: Helyt álltunk! S ha üzennének, talán ők is azt mondanák:

,,Talán a sok feláldozott reményből

tebenned szomjúság és vágy fakad

és évek múlva majd valóra váltod,

amit a sors ma tőlem megtagad.’’

Áprily Lajos: Hómezőkön is túl...

Szerző: Szabó Emilia, XI C református tagozat, Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed

Felkészítő tanár: Dvorácsek Ágoston, tanár

Lektorálta: Józsa Miklós, magyar szakos tanár

Könyvészet:

  1. ***A Bethlen Gábor Kollégium évkönyve 1993-1994, Közzéteszi A Bethlen Gábor alapítvány egy művelt és keresztyén ifjúságért, Nagyenyed 1995
  2. *** ALSÓFEHÉR VÁRMEGYE MONOGRÁFIÁJA, 1901
  3. ***KÖZÉRDEK (Vegyes tartalmú heti lap) – az 1889-es, 1892-es és 1893-as gyűjtemény
  4. ***Zeyk Miklós hátrahagyott jegyzetei, (Bethlen Könyvtár, valószínűleg későbbi másolatban)
  5. Áprily Lajos összes versei és drámái, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
  6. Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Új-Guineáig, Kritérion Könyvkiadó, Bukarest, 1979
  7. Benkő Ferenc: A Museumnak és Ritkaságoknak leírása, Illustri Collegi Nagyenyed, 1797
  8. Győrfi Dénes: Nagyenyed és Kollégium, Philobiblion sorozat, Kolozsvár 1997
  9. Kertész József: Hazajáró lelkek – Nagyenyedi képek, „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest 1929
  10. Vita Zsigmond: Erdélyi sétáló, Pallas-Akadémia, Csikszereda 2000
  11. Vita Zsigmond: Művelődés és népszolgálat, Kriterion könyvkiadó, Bukarest 1983
  12. Vita Zsigmond: Tudománnyal és cselekedettel, Irodalmi könyvkiadó, Bukarest 1968

 

[1] Vallja a Próba című zsebkönyvében (lásd Vita Zsigmond: Tudománnyal és cselekedettel, 183. oldal)

[2] Sziládi Zoltán cikke szerint (Erdély és a magyar tudományosság, Történeti Erdély, Budapest 1936)

[3] Írta róla Vita Zsigmond

[4] 1889-ben Entz Géza

[5] ez derül ki az 1840-ben irt Időjárási jegyzetek cimű naplójából, Steller Vilmos Frigyes, akit egyesek uttörönek tekintnek csak 1845-ben adta ki A madarak költözése cimű publikációt, amelyben a költözésről szóló adatok 1843-tól kezdődnek, tehát Zeyk mindenképp megelőzte Stettert

[6] Zeyk Miklós hátrahagyott jegyzetei, (Bethlen Könyvtárban található, valószínűleg későbbi másolatban)

[7] Növény Tan (1842), Ásványtani jegyzetek (1847)- sajnos ezen művei az 1848-as forradalom ideje alatt megsemmisültek.

[8][8] …a veni vidivel nem lehettem megelégedve. Azért hagytam el édes Hazámat, azért utaztam ily messzire, hogy a vicit is elmondhassam.(Fenichel Sámuel levelei, KÖZÉRDEK, Nagyenyed)

[9] természetrajzot és növénytant tanított

[10] ásványtant és mennyiségtant tanított

[11] 1888-89-es évi értesitőből megtudjuk, hogy adományozott,,Fenichel Sámuel úr-főtanodánk a közel múlt években a természetrajzban kiváló növendéke s jelenleg a bukaresti állatgyógyászati tanintézet praeparatora-a múlt hónapban pár napra Enyedre hazajővén, több magával hozott csontváz ,-borszeszkészitmény,-csiga-és kagyló(Fekete tenger), rovar és növénnyel(Dobrudzsa)gazdagitotta e gyüjteményt .E becses ajándék tárgyai(összesen 251darab) a fennebbi kimutatásba vannak csoport és szám szerint beosztva’’

[12] Alsófehér Vármegye Monográfiája, 1901,II.kötet, Első rész (22.oldal).

 

Error: Unable to read footer file.