„… egy nép azt mondta: „Elég volt!”

AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC MÁRTÍRJAI

 

 

Szakács Júlia Kinga

Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed

Vezető tanár: Krizbai Jenő

   

 

“Egy Nemzet nincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, , ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás…” Theophile Delcasse, egykori francia külügyminiszter.   

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a magyar köztudatban. A magyar forradalom és szabadságharc 1956 november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot, s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmussal, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is.

Sokak számára úgy tűnik, mintha az 56-os forradalomra emlékező nemzeti ünnepünk kevésbé lenne jelen a határon túli magyarok köztudatában, mint a többi piros betűs ünnepünk. Ennek oka, hogy a közelmúlt eseményeiről nagyon nehéz iskolás gyerekeknek, de már egyetemi hallgatóknak is beszélni, akik nem élték át közvetlenül. 1956-ról –mintegy 50 esztendővel ezelőtti eseményekről- beszélni pedig ezek után még nehezebb. De minden magyar kötelessége arról tudni, hogy az ötvenhatosok gondolkodásában új kérdések merülnek fel, mint például a magyar nemzet határok feletti békés egyesítése, a kettős állampolgárság kérdése, az autonómia rendszerének a kivívása, hiszen nemcsak emlékezni kell 1956-ra, hanem meg kell próbálni azt a szellemi tőkét, azt a lelki erőt, amelyet jelentett a forradalom, valahogy kamatoztatni annyi év után. Arra kellene nevelni egy kicsit az ifjúságot- azoknak, akiknek van erre még lehetőségük-, hogy folytassák az 56-os „srácok” kezdeményezését.

Erdélynek ugyanaz a hivatása: fenntartani , megőrizni azt a magyarságot, amely már nagyon súlyos veszélyben van. A veszély arra készteti a magyart, hogy helyt álljon, minthogy Wass Albert is megénekelte Kard és kasza című regényében: „… magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni, egy kicsit többnek lenni minden tekintetben… többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkodni… okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni… meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell… de megtörni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra… Erdély földjén csak a gyertyánembernek van jövendője…”

A magyarországi forradalom és szabadságharc végül is közép-, sőt kelet európaivá szélesedett, a magyar 56-ot követő megfélemlítő és megtorlási hullám az egykori Liningrádtól Szófiáig és Kelet-Berlintől, Varsón és Moszkván át, egészen a Szovjet-Kaukázus térségéig terjedt ki és szedte ártatlan áldozatait. Ide tartoznak a romániai, elsősorban a temesvári és kolozsvári diákmegmozdulások. Szereplőinek akkor történetszerűen el kellett bukniuk. A túlélőknek, akik a sors különös kegyelmezettjei, ma bűn volna meg nem szólalni. Tartoznak vele az elpusztultak millióinak, de a jövőnek is, a hajnalt követő virradatnak. Annak a „szép, új világnak”, amelyben hittek, és amelyért kockára tették életüket.

A budapesti 56-os események átgyűrűztek a kolozsvári egyetemisták körébe is, ennek hatására hozták létre a Diákszövetségi Tanácsot, amely többek között, kidolgozta az egyetem belső életének a megreformálását is..

A Programtervezet vázlata már az első mondatban kimondja, hogy a tanulmányi-tudományos munka alapvető feltételeinek a megteremtése a legelső feladat. Ennek a megvalósítása egy egyetemi reform keretében kell megtörténjék. Az egyetemi reform tartalmát 3 alfejezetbe foglalják össze. Ezek:

--                                     Az egyetem demokratikus önkormányzati vezetése

-                                     Az egyetemi oktatók normarendszerének a megszüntetése

-                                     A szabad óralátogatás

Az egyetemi demokratikus önkormányzat megteremtéséhez a Diákszövetségi Tanács a következő elvi javaslatokkal járul hozzá:

-                                     A szakminiszter, mielőtt véglegesítene az általános tanulmányi anyagot, terjessze azt az egyetemek vezetősége és tudományos tanácsai elé megvitatásra

-                                     Az egyetemek vezetőségeinek teljes szabadságot kell biztosítani a feladatainak a teljesítésére és az egyetemi élet szabad irányítására

Az egyetem demokratikus vezetésével kapcsolatban többek között az áll, hogy az egyetem vezetőszerve az Egyetemi Tanács és az egyetemi rektor, valamint az egyetemi rektort nem a minisztérium nevezi ki, hanem az Egyetemi Tanács tagjai választják közvetlen, nyílt szavazással. A teljes felelősség alapján, teljes szabadságot kívánnak.

A szociális-diákjóléti kérdések címszó alatt az első helyen az ösztöndíjban való részesedés új, demokratikus megoldását szorgalmazza a tervezet. A Programtervezet célkitűzései között szerepel még külföldi tanulmányutak támogatására létrehozandó alapítványok kezdeményezése.

Hogy mindezekért, a tervezet kidolgozóira egy pert és súlyos börtönéveket mért a kommunista hatalom, az végül is magát a rendszert, annak kiszolgálóit és embereit minősíti..

A kihallgatótisztek a kihallgatási jegyzőkönyveket, a kérdéseket és feleleteket állandóan torzítva és tendenciózusan meghamisítva vetették papírra. Minduntalan megpróbálták becsempészni a válaszok szövegébe, amit hallani akartak: egy-egy súlyosbító kitételt, egy minősítő jelzőt, egy kétféleképpen is értelmezhető megfogalmazást. A kihallgatók csapdákat állítottak, hazudtak, de főként állandóan „félreírtak”. Ez volt az előre megtervezett és eldöntött monstre perek előkészítésének a mechanizmusa, ahol az előre eldöntött ítéletekhez gyártották a megfelelő kereteket.

A kolozsvári katonai törvényszék 1957 március 2-án meghozott 68-as számú törvény kimondta az ítéletet, a Diákszövetségi Tanács 3 tagját, közöttük Várhegyi Istvánt, letartoztatták. A hír futótűzként terjedt el a diákotthonban, és nem néma ledermedést, hanem erős felháborodást váltott ki. A diákok bementek az egyetemre, többnyire beültek a tantermekbe, de jelezték a tanszékeken, hogy nem hajlandók részt venni semmiféle oktatási tevékenységben. A sztrájk nem a tanácsból indult ki, a diákság az egyetem vezetőségét akarta nagyon nyomás és kategorikus fellépésre rábírni. Közben eljutott a híre a temesvári műegyetemi hallgatók tömeges letartóztatására az egyetemre is. Mintegy másfélezer hallgatót összeszedtek, teherautókra raktak és elvitték őket az üresen maradt nagybecskereki laktanyákba, mert a szovjet tankhadosztályokat átdobták Magyarországra. A temesvári műegyetem diáksága többségében román volt, világos, hogy a hatalom kemény ellencsapásra szánta el magát. A Bábes egyetem diákságát sikerült az „Erdélyt akarják a magyarok” jelszóval- leválasztani az egyetemi élet belső megújulását célzó mozgalomról.

Az 1956 november 18-át követő héten újraindultak az előadások az egyetemen, bár a fő beszédtéma az órákon továbbra is a 3 letartoztatott azonnali szabadon engedésének a követelése volt és e kérdés elől nem térhettek ki a tanárok sem. Egy pillanat alatt futott el az a november 18-át követő hét, a diákotthon és a sétatéri főépület között, reggeltől estig, véget nem érő vitákkal..

1956 november 24-én Nagy Benedeket is börtönbe vetették. Másnap a kihallgatás ideje alatt, a kihallgatótiszt a mondatokat kiforgatva, megváltoztatva vagy csonkán vetette papírra, és ezeket akarta aláíratni Nagy Benedekkel. Világos volt, hogy olyan jegyzőkönyveket akar fabrikálni, melyek alapján el tudják ítélni. Az ítélethirdetésre, a hosszú tárgyalások után, 1957 március 2-án került sor. Öt esztendő javítóbörtönre ítélték Nagy Benedeket és társait.

Általános vádpontok:

1)      A magyarországi ellenforradalom nyilvános helyeslése, az azzal való rokonszenv és szolidaritás kinyilvánítás, valamint ilyen irányú intenzív propagandatevékenység kifejtése a diákság soraiban

2)       Tevőleges részvétel a Diákszövetségi Tanács Programtervezetének a kidolgozásában, illetve annak a Kari Diákszövetség elé terjesztésének megszavazása

3)Az egyetemi autonómiával (az eredeti szövegben kizárólag az egyetemi önkormányzat kifejezés szerepelt) az egyetemi rektor választhatóságának és parlamenti immunitásának a követelésével, az oktatói normarendszer eltörlésével, a szabad óralátogatással és az ösztöndíjrendszer megváltoztatásával való egyetértés

4))      A Programtervezet anyagában „tendenciózus, antidemokratikus és nacionalista jellegű és tartalmú követelések megfogalmazása”, illetve „provokáló és bujtogató módon” való követelése különböző „reformoknak”

5)      Egyetértettek a programot kidolgozó munkabizottság 1956 november 12-i ülésén azzal, az ott elhangzott megalapítással, hogy a kommunista rendszer janicsárokat nevel az ifjúságból

6)     

1959 május 21-én néhány elítéltet, közöttük Nagy Benedeket is, ötvenesével marhavagonokba tereltek és Dés irányába szállítottak. Szamosújváron nem volt még szalmazsák sem. A büntetett csak langyos sós vizet kapott és csak minden harmadik napon börtönkosztot. Az állandó terror miatt az elítéltek feszültségben éltek, és elég volt egy szó, hangsúly vagy akár mozdulat és kitört a balhé.

Szamosújvárról a Duna deltába vitték őket, ahol kegyetlen jövő várt reájuk. Munkára kényszerítették őket, a félméteres nádat ki kellett vágni, de úgy, hogy alig 5-10 centis kukoricapalántákat nehogy kivágják. Pár nap után kitört a vérhas. A megbetegedettek belázasodtak, rohamosan lefogytak és nem voltak képesek dolgozni. Pár hét után bekövetkezetek az első halálesetek is, szinte kivétel nélkül az idősebbek közül szedte áldozatait a halál.

1959 szeptemberében a Brăila Nagyszigetére vitték az elítélteket. Az épülő gátak melletti gödrökből kiásott földet talicskákba lapátolták, és ezeket deszkapallókon az egyre magasodó gátszakasz tetejére uszították.

A munkatáborokban, Dávid Gyula és Páskándi Géza is részt vett a vitákon, melyek keretében történelmi, művelődés-történeti és politikai kérdések kerültek terítékre, beleértve a legkényesebb témákat is, a román-magyar viszony múltját és jövőbeli esélyeit is.

1960 késő tavaszán gyalogmenetben elindították az elítélteket Stoineşti-ra. Itt is gátépítéssel kezdték, majd kukorica és cukorrépa kapálással folytatták..

1961-ben kezdték kiengedni a „rabokat” a munkatáborokból. Az elítéltek egyetlen ráfeleléssel tartoztak már a sorsnak: a szülőföldön, az Erdélyben való megmaradással. A kudarcok és a megpróbáltatások árán elnyert életbölcsesség és világlátás embereket faragott a fiatalon elzárt diákokból. Az élettapasztalatok mindenképpen belátóbbá és toleránsabbá tette őket, de igényesebbé és szigorúbbá is a közvetlen környezettel szemben.

Az ötvenes évek börtönvilága különös világ volt. Nemcsak a félholtra veretések, de a kultúra színhelye is, mert papok, egyetemi tanárok, filozófusok és egyetemisták kerültek ide, akik a börtönélet nyomorúságát magas színvonalú előadásokkal ellenpontozták. A túléléshez azonban más erőtartalékokra is szükség volt.

A forradalom visszhangjának története a romániai magyarság körében a Securitate kihallgató szobáiban és fogdáiban, a szamosújvári, nagyenyedi, dési, piteşt-i, Ocnele Mari-i, galaci, văcăreşti-i, jilovai, csíkszeredai, nagyváradi börtönökben, a Duna-delta és Brăila-i Nagysziget kényszermunkatáboraiban elszenvedett évek történetével, a megtorlásul kényszerhelyekre telepített vagy másképpen szétdúlt családok történetével válik teljesebbé. És azokéval, akik azután, az 1970-es és 1980-as években emelték fel szavukat az elnyomó hatalom ellen és szenvedtek börtönt, üldöztetést, halált, egészen 1989 decemberéig..

 Az ő áldozatuk is része 1956 romániai magyar utótörténetének. Reájuk is emlékezzünk most, a vérbefojtottságában is dicsőséges Magyar Forradalom 50 éves évfordulóján.

Értük is gyújtsunk egy szál gyertyát 2006 október 23-án.

A forradalom és a szabadság harca, mely 1956 októberében kezdődött, a magyarok legnagyobb nemzetközi tette a XX. századból. Október 23-a a szabadságért való küzdelem szimbólumává vált, az 1856-ban megfogalmazott antikommunista álmok, végül beteljesültek a rákövetkezendő 10 évben, amikor Magyarországon a kommunizmus megszűnt. Ez az egyik motívum, amiért a budapesti Parlament október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánította.

A 3 éve megalapított „Kolozsvár” egyesület célja, a város jövője, ezért felajánlottak egy szobrot az 1956-os forradalom emlékére, melyen ennyi áll ”In memoriam 1956”, és dedikálva van mindazoknak, akik szenvedtek a forradalom miatt.

Megtervezik vagy nem az emlékművet, biztosan az emlékmű egy újabb Pandora szelencét fog megnyitni a kolozsvári etnikumi kapcsolatokra nézve.

Az emlékmű Kárpát-medencei szimbólumokon alapszik: egyfelől a nap, mely a szabadságot jelképezi, egy jobb jövő reményét, és a másik felén a kantár, mely a forradalom végét jelképezi. A három dimenzitását a körkörös ábrázolja sugallja, amely körül forogni fog a Ianus-Kapu, ahogyan megnevezte az antik kétfejű isten.

Az emlékmű tervezője, egyike azoknak, akiket 1956-ban ellenőriztek és végül elzártak, mert valamiképpen részt vettek a magyar forradalomban.

Akkor jöhet el a magyarság sorsában egy ugyanolyan váratlanul megjelenő, mindent megtisztító fordulat, mint 1956 őszén, amikor minden mocskot eltörölhetünk, és mindent újra kezdhetünk, visszamenve addig a pontig, ahol minden elromlott. Arra kell készülnünk, hogy mielőbb szülessen meg és álljon készenlétben az Új Nemességünk, a nemzetet vezetni, és terheit hordozni képes és hivatott nemzeti elit.

Nem a Nato-ban, az Egyesült Államokban, és Európai Unióban kell reménykednünk, hanem abban, aki erőt adott mindent túlélni, akinek kezében ott van a jövőnk ezután is: az Úristenben!     

     

  

Felhasznált irodalom:

 

1..     Erdélyi Református Naptár 2006, Kiadja az Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2005

2.      Nagy Benedek, Egy sors volt ez is, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszerda, 2004

3.      30 év, EPMSZ, Bern

 

 

 

Error: Unable to read footer file.