Az igazi véndiák mindig fiatal marad

Első alkalommal 1997-ben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 375. évfordulóján figyeltem fel egy idős öregúrra, akit azután minden fontosabb rendezvényen viszontláthattunk. A nemrég lezajlott Bethlen Napokon is Nagyenyeden volt és kihasználtam az alkalmat, hogy elbeszélgessek véndiákjaink korelnökével. Azok közül, akik rendszeresen látogatják iskolánkat tudomásom szerint Gábor bácsi a legidősebb.

– Mi köti önt Nagyenyedhez és a kollégiumhoz?

– 1928-ban kerültem a nagyenyedi tanítóképzőbe és 1936-ban végeztem. Ez alatt olyan nevelést kaptam a tanároktól és az ódon falaktól, hogy sosem tudom elfeledni az alma mátert és hálámat mindig kifejezem. Úgy érzem most és régóta már, hogy én ide is tartozom.

– Mikor sikerült újra találkozni a volt osztálytársakkal?

– Úgy terveztük, hogy öt évenként találkozunk. Osztálygazda minőségemben tőlem várták el, hogy összetartsam a volt osztályt. Sajnos a történelem sorra meghiúsította tervezett találkozóinkat. 1941-ben a bécsi döntés választott szét minket, 1946-ban a háborút követő szétszóródás és az anyagi nehézségek, 1951-ben is csak három osztálytárssal sikerült kapcsolatba lépni. A véletlen hozta, hogy egy Pápára elszármazott volt osztálytárs kért fel, hogy találkozzunk Magyarországon az ott élő enyedi diákokkal. Erre 1963-ban került sor Budapesten, ahol tizenhaton gyűltünk össze, ebből ötön a volt osztályomból.

– Milyen volt az első viszontlátás?

– Örömteljes, de fájdalmas volt a kölcsönös felismerés annyi év után. Elhatároztuk, hogy fel kéne kutatni a többi osztálytársunkat és leszögeztük, hogy 1966-ban megrendezzük a 30 éves találkozót Nagyenyeden, amely egyben az első találkozónk volt. Ezt és az őt követő kilenc találkozót, mert később mind gyakrabban gyűltünk össze Nagybányáról szerveztem.

–Hogyan sikerült az első enyedi találkozó?

Huszonnégyen végeztünk, ebből húszan itt voltunk. Sokan elhoztunk feleségünket és gyerekeinket, mert nekik is át kell adni azt a Bethlen-szellemet, amit örököltünk. A volt tanáraink, Szász Árpád, Köble József, Demény Zoltán, Nemes János és Vita Zsigmond jelenléte kellemesen hatott, az öreg falak, a Díszterem arra sarkaltak, hogy ide vissza-vissza kell térnünk!

–Melyik következő találkozó volt a legemlékezetesebb?

Az 1986-ban rendezett 50 éves találkozó, amelyre csak tizenketten tudtunk eljönni. Eljöttek a még élő tanáraink és velünk voltak a családok is. Azzal leptem meg társaimat, hogy a régi diákéletet, a bentlakásos élet sajátosságait idézte fel diákdalok segítségével családom tíz tagja. Időközben ők is átvtték az enyedi hangulatot. A következő találkozókon mind kevesebben jöttünk el. Öregesen, de lélekben fiatalon.

– A véndiák találkozókon kívül járt máskor is a kollégiumban?

– Mindig kerestem az alkalmat, hogy feljöhessek Nagyenyedre, mert az embernek tartoznia kell valahova és ragaszkodnia kell a jövőt építő jelen biztosításáért.

– Most Bethlen Napok hozták ide. Milyen volt a rendezvény?

- 91 éves vagyok, nem szégyellem, de most nehéz volt rászánni magam ilyen hosszú útra. A rossz idõjárás és a beharangozott vasutas sztrájk elbizonytalanítottak. Feleségem unszolt, ezért el kellett indulnom! A feleség diktál és legtöbbször jól! Nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a rendezvényen. Elsõ nagyon kellemes meglepetés a táncmûsor volt. Csodálatos fejlõdést igazol a tánccsoport kibõvítése, az utánpótlás biztosítása, szereplésüknek magas szintû minden ott levõ lelket megmozgató ereje. Remélem, hogy a táncos diákokon keresztül ez eljut más vidékekre is. A második élményem a Japánról szóló elõadás volt, amely betekintést nyújtott egy távoli, izgalmas és gazdag kultúrába. Nem tanultam meg a betûket, de megértettem miért próbálta megismerni a világhírû Enyeden végzett kutató, Kõrösi Csoma Sándor a keleti kultúrákat. A harmadik és egyben a csúcs a Bethlen Gábor álma záró elõadás volt. Csodálatosan idézte fel az iskolaalapító fejedelem gondolatait, összekapcsolva a múltat a jelennel és a jövõvel fennmaradásunk érdekében. Dicséret a tanároknak akik a rendezvény nehéz szervezési munkája mellett vállalták a szereplést és összehangolták ezt a diákok énekeivel, táncaival. Ezek után a Bethlen induló méltóságteljesen zárta az ünnepséget.

– Látszott meghatódottsága a vasárnapi koszorúzási ünnepségen. Miért?

– Nagyon helyes volt a cserkészek bevonása. Mivel 1932-ben itt lettem cserkész, a mozgalom alapvető gondolatait egész életemben továbbvittem, átadtam unokámnak is, aki komoly munkát végez az erdélyi cserkészmozgalomban. Örülök, hogy Nagyenyeden is sikerült feléleszteni a mozgalmat és most a cserkészek segítségével koszorúztak.

– Milyen érzéssel tér vissza Nagybányára?

– Lelkileg felfrissültem és remélem, hogy jövőre is itt lehetek. Bár ez nemcsak tőlem függ!

Lejegyezte Dvorácsek Ágoston

  Error: Unable to read footer file.