Okama és paradicsommadár

Egy tragikus sorsú kutató gyûjteménye

Gyerekkoromban, amikor Nagyenyedre hoztak nyaralni, mindig el kellett vigyenek a Bethlen Gábor Kollégium természetrajzi múzeumába. Ilyenkor hosszú idõt töltöttem abban a teremben, amelyben Fenichel Sámuel lepke- és bogárgyûjteményét õrzik. Nekem ez volt a múzeum legérdekesebb része, hiszen abban az idõben kalandoztam én is, Jules Verne hõseit kísérve, Új-Zéland és Ausztrália vizein. Azóta gyakran visszatérek a Fenichel-sarokba. Megtudtam azt is, hogy a Fenichel-gyûjteményhez tartozik még egy paradicsommadár és létezett egy pápuaföldi néprajzi gyûjtemény is, amely átkerült a Történelmi Múzeumba. Szeretném laikusként bemutatni a nagyközönségnek azokat a csodálatos tárgyakat, amelyeket az emberi gyarlóság több mint fél évszázada egy poros raktárba számûzött.

Ki volt Fenichel Sámuel? (Életrajzi adatai)

Nagyenyeden született 1868. augusztus 25-én kereskedõ családban. A hét gyermek közül Sámuel volt a második.
Érdekes, hogy neve a helybeli Bethlen-Fõiskola 1880/81-es Értesítõ-jében szerepel elõször, mint az elemi tanoda IV. osztályos tanulója. Hiába kerestem az elõzõévek értesítõiben, csak a negyedikes osztálytársai nevét találtam. Az elsõ három elemit tehát a város más tanintézményében végezhette. Tizenhárom évesen a középtanoda I. osztályos listáján látjuk viszont nevét. Harmadikos középiskolás korában Herepei Károllyal tanulja a mennyiségtant és az ásványtant. Ekkor kezdõdött Herepeivel való kapcsolata, amely a sírig kíséri Fenichelt. Az 1884/85 tanévi értesítõben Sámuel neve zárójelben szerepel, ami azt jelenti, hogy tanév közben kilépett. Valószínû, hogy a helyi vincellérképzõben folytatja tanulmányait. Távozása ellenére elkíséri kedvenc tanárát az archeológiai ásatások színterére. Errõl Herepei így ír:
"De nemcsak Vládháza terepén, hanem a toroczkói medencze déli zárlatánál fekvõ Gyertyános és Bedellõ határán is maradtak fenn tumulusok, melyek a Vládháziakkal szoros összefüggésben vannak.
Ezeket a jobb sorsra érdemes Fenichel Sámuel, a bátor és merész újguineai kutató táratta föl"
Az ásatásokat 1887 õszén végezték és a következõ tavasszal folytatni akarták.
"Azonban a következõ tavasz az ernyedetlen szorgalmú és nagy megfigyelõ képességgel bíró ifjú kutatót már Bukarestben találta, hova gyalog három nap alatt 1888. máj. 23-án, általam Bruner Dezsõ kereskedõhöz ajánlva, érkezett be.
A jelzett kereskedõ által csakhamar a román Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatójához, Tocsileskuhoz lõn beajánlva. Ez készséggel fogadta, s egy pár hét elteltével felismervén képességét és munkaerejét, a régiségtár egy részének rendezésével bízta meg. És miután e megbízást kitünõ szakértelemmel végezte, Dobrudsába küldötték, a Trajan trophäumának szétbontásával bízva meg."
Amikor teheti fogja puskáját és a Duna-deltában barangol gazdagítva szeretett iskolájának természetrajzi gyûjteményét. Ezért találkozunk újra nevével a késõbbi Értesítõkben is az adományozók listáján, a következõ megjegyzéssel: "A fõtanodán kívül hozzájárultak adományaikkal a gyûjtemény gyarapításához".
A Duna-deltában barangolva 1891 nyarán találkozik Albert Grubauerrel, a müncheni professzorral, aki ornitológiai tanulmányokat végzett ott. Fenichel természetrajzi ismeretei meglepték a német tudóst, aki felajánlotta neki, hogy vegyen részt tervezett expedícióján.
Grubauer felismeri sokoldalú képességét és felkéri, vegyen részt az Új-Guineába tervezett expedíciójában.

Utazás Pápuaföldre

1891 augusztus elején elbúcsúzik bukaresti barátaitól és Nagyenyedre indul. Itt elköszön családjától és ismerõseitõl, majd Budapesten keresztül Münchenbe utazik, ahol Grubauerrel elõkészíti az expedíciót, amelyet három-négy évesre terveztek. Az útiköltségre 200.000 márka állt rendelkezésükre. Az expedícióban öt európai vesz részt, Grubauer (a vezetõfõnök) és annak a szolgája, Fenichel a praeparator és gyûjtõ, egy fényképész rajzoló és egy orvos. Münchenbõl Hamburgba utazik, ahol hajóra száll. Grubauer késõbb indul Genovába vonattal, és onnan õis a Salatiga fedélzetén folytatja útját. Az elindulás hangulatát hûen tükrözi Fenichel levele:
"Szeptember 30-án indult el Hamburgból a ,,Dampfschifs-Rhrederei" társaság szép gyorsposta gõzöse a ,,Salatiga" [...]
Az utasok már a fedélzeten vannak elszórva, részint ülve, részint állva - melancholikus gondolatokba merülve - várják az indulás óráját.[...]
S ha senkise tudja útitársa szenvedéseinek és úti céljának részletes okait, mindenki tudja, hogy az elválás fáj, oly nagyon fáj itt hagyni a Hazát, a rokonokat, ismerõsöket stb. egy messzi távoli területen új hazát keresve. A fájdalom érzete fokozottabbá lesz, ha az utas a közeli "visszatérést" egyelõre nem remélheti. Ezen utóbbiak közé látszanak az utasok legnagyobb része tartozni. A búsuló arcokból mintegy látható a reménytelenség érzete. Néha-néha összetalálkoznak a tekintetek, melyek kíváncsian fürkésznek, de egyszersmind nagyon vigasztalóan hatnak. [...]
Az árbocok sûrû erdeje mindinkább maradozz, a város körvonalai halványodnak. Az utasok hangulata a tényleges távozással komorabbá válik."
A hajó útvonalát Surabayaból 1891. november 24-én postázott levelében közli:
"Szeptember 30-án indultunk el Hamburgból és Amsterdam, Southampton (Anglia) Genua, Port-Said (Aegyipt), Suez, Singapore, Batávia, Samarang (Java) érintésével e hó. 20.-án a fent nevezett jávai város kikötõjébe érkeztünk azon céllal, hogy innen Új-Guinea hollandi részére menjünk. E terv a hiányos közlekedés és az éppen e napokban kiütött cholera miatt meghiúsult. Nem maradt egyéb hátra, mint ugyan e hajóval Singapore-ig (Angol India) visszahajózni, és onnan dec. 15-én Német Új-Guineába utazni, hová az új év elején érkeztünk meg"
Sajnálatos módon Fenichel Úti naplója halála után elkallódhatott, így az utókor csak pár levelébõl ismerheti meg kiváló írói tehetségét.

A kutatás iránya és eredményei

Az elsõ Új-Guineai élményeit 1892. január 29-én írt levelébõl ismerhetjük meg:
"Habár már egy havi lakosai vagyunk e területnek és már több jegyzettel bírok, mégsem akarom az elsõ benyomás hatásait nyilvánosságra hozni, mivel esetleg hibásak lehetnek. Egyelõre Constantinhafenbe vagyunk letelepedve, és innen teszünk különbözõ irányban kirándulásokat.
Valószínû, hogy már a jövõ hónap vége felé tesszük az elsõ kísérletet a "Finisterrae" hegység ismeretlen lánczolataiba behatolni.
Fõ idõtöltésemet a vadászat és a tárgyak preparálása képezi. Szabad idõmben ethnografiával foglalkozom. Szorgalmasan gyûjtök és tanulom a közeli Bongu falu bennszülöttek nyelvét, amelynek értéke széles körre terjed. [...]
Állapotom jó egy pár kisebb malária esetet kivéve egészséges voltam.
A parti falvak lakosai, jelenleg általános békés hangulatúak. [...]
Különben a pápuák igen ravaszok, mi sem bízunk bennük, jól lehet mindig jól fogadnak és azért fegyvertelenül sohase hagyjuk el a telepet."
De a baj, csapás nem a pápuák részérõl éri!
"Folyó év mártius havában vált bizonyossá a Grubauer féle expeditio tönkre jutása, tényleges mûködésbe lépése elõtt. E sajnos esetet, az ügy hibás fölfogása, szervezete és fõleg finantiális viszonyok idézték elõ. E vállalat szerencsétlen vezetõje még e hó folyama (martius) alatt elhagyta Új-Guineát és Singaporéba utazott vissza. Hogy innen merre vette utját nem tudom. Természetesen én is elutazhattam volna. De egyszerûen a veni vidivel nem lehettem megelégedve. Azért hagytam el édes Hazámat, azért utaztam ily messzire, hogy a vicit is elmondhassam. Itt maradtam tehát setét, borongós viszonyok között alig 80-100 márkával a zsebembe."
Segítséget kér és öt hónap múlva a budapesti Nemzeti Múzeum felajánlja, hogy anyagilag támogatja. Fenichel házat vásárol Bongu faluban, berendezkedik és 5 bennszülöttbõl álló csapatot fogad szolgálatába. És nagy lendülettel kezd gyûjteni. Közben gyakran lázrohamok is gyötörték. Nemcsak madarakat, lepkéket és bogarakat gyûjt, hanem megtanulja a bennszülöttek nyelvét, és így sikerül megismernie azok hitvilágát, szokásait. Számos néprajzi tárggyal is bõvíti gyûjteményét. Lássuk mit ír néprajzi kutatásairól!
"Említést érdemel az Ethnológia terén kivívott eredményem. Tanulmányaim érdekesek, szép és bõ anyagot fognak szolgáltatni útleírásomhoz. E tárgyú gyûjteményem eddig 35 láda és csomagra rúg, és folyton szaporodik. Csak röviden említem, hogy sok új és unikum tárgynak vagyok birtokába, melyeket az elõttem itt utazók nem ismertek. Vallás, philosofia szempontjából fontos jegyzeteim vannak.
Ezek alapján az Astrolabe Bay és a háttéri Finisterrae hegység lakosai [addig a meddig én ismerem (700 m tenger szintfeletti magaságra jutottam eddig)], kultusza az úgy nevezett "Animismus" egy faja, melyhez kevés "Zoolatria" is keveredék. Mentõl jobban és jobban sajátítom el a népnyelvét, annál inkább érdekesebb és érdekesebbé válik. Igen, mert a ki csak az elsõ benyomás élményét tekinti vizsgálódása eredményének, az lehetetlen, hogy ne tévedjék. A gyakori tapasztalat, már kora ifjúságomba, az Archaeologia terén tanított erre, és itt most hasznát is veszem. Hiszen most már füzeteket tudnék írni mindenrõl, a mit ezen érdekes népnél láttam és éltem. De szándékosan nem teszem, mindaddig míg gyakrabban meg nem gyõzõdök arról, hogy jegyzeteim csakugyan alaposak. Ennyit e tárgyról."
Késõbb folytatja az Inglemana és Csambul falvakban tett megfigyelései leírását:
"A lakosság jól fogadott. A csapat elsõ pillanatra félelmet keltett, de hamar megbarátkoztunk, fõleg miután egy pár ajándékot osztottam szét. [...]
Izmos, erõs emberek, kik csak kevés földmívelést folytatnak és egy tejes kõkorszakban élnek, és a terményeket sokkal jobban mint a parti törzsek tudják kihasználni. Különben szikár, sovány arcuk elárulja, hogy nagyon rosszul táplálkoznak. Csak egyszer esznek naponta és ez este történik, de gyakran napokig nem táplálkoznak egyébbel, mint u. n. Betel pálma csípõs gyümölcsével, melynek belét égetett korálmésszel keverve, téglavörös színû anyagát a szájba ide-oda forgatva, majd nyelv alá tartva, vagy a pofa oldalához csúsztatva (hasonlóan mint a bagózás nálunk) 10-30 percig rágva kiköpdösik.
A dohányt úgy látszik már régebb ismerik. Egy pálmafa levelébõl vastag szivart készítenek, melyet bambusz szipkából (a parton ismeretlen) roppant élvezettel szívnak.
Ékszerekre keveset adnak. A hiúság nincs mérvben, mint a parti vagy a szigeti lakóság között, elterjedve. Összes ékszereiket rotáng nád szálaiból fonott kar és láb perecek, hajfésûk képezik stb. (No majd bõvebbet úti leírásomban). Este 5 paradicsom madárral és egy pár konyhára került galamb félével tértek vissza embereim. E faluban két napig tartózkodtunk."
Kedves tanárához, Herepei Károlyhoz címzett leveleiben inkább zoológiai gyûjtésérõl ír, de az 1892 október 18-án keltezett levélében lelkesen írja:
"És már most kérdem: mi lehet érdekesebb, mi lehet nagyszerübb, mint a még kõkorban élõ félvad embert tanulmányozni?! Itt saját szemével látja a kutató a homo primigeniust, a homo sapiens ezredek ezredének elõdjét vagy õsét. Szemeimnek alig akartam hitelt adni, hogy az, a mit lát, valóság. Itt tanuságot szerezhet az ember sok oly rejtélyrõl, a melyrõl az európai praehistorikus kérdõjellel állítja föl theoriáját. [...] Nem, - nem lehet szavakat találnom azon érzelmek kifejezésére, melyet mindannyiszor érzek, midõn a kõkor e népei között járkálok és jegyzek. Ilyenkor túlboldog vagyok; gyakran örömkönnyek lopóznak szemeim közé. E nép minden mozzanatában, minden lépésében nagy érdekesség rejlik."
Utolsó néprajzi beszámolóját a Bonguból, 1892. október 25-én küldött levelében tárja elénk:
"Az Astrolabe Bay hátterének lakossága, illetõleg a Finis terrae hegység lakói eredetileg azonos antropologiai typust mutatnak, mint a parti lakók, de nyelvûk, szokásaik és egyéb szempontból amazoktól nagyon különböznek. [...]
Kultusza a parti lakók animismusának egy faja. Halottjaikat nagy kegyelettel elõbb saját házaikba, ülõ, összezsugorodott helyzetben, csak félig temetik a földbe, majd füstbe akasszák és totaliter heteken keresztül füstölik.
Edényeiket a hegység belsejében levõ lakosoktól cserélik be. Ezek igen nevezetes és a kort jellemzõ tipikus hegyes amfora szerû fenékkel végzõdnek. Használatkor félig a földbe szúrják és körülötte nagy tüzet raknak. [...]
Egy, még az európai civilizátió fénysugarától áthatlan eredeti "kõkorszakban" élõ primitív nép, minõk e pápua törzsek, csakugyan a legnevezetesebb tanulmányokat szolgáltatja úgy a kultusz történeti, mint általános ismertetõ szempontból. E nép minden legkisebb mozzanatában gazdag anyag rejlik. [...]
Legfontosabb eszközei közé elsõ sorban a "kõfejsze" tartozik. Nagy gonddal, hetekig tartó munkával csiszolják a kõfejszéket, melyeket görbe nyélbe a legnagyobb ügyességgel erõsítenek. Alakja teljesen azonos a kontinens minden részében lelt paleolithi kõfejszékéhez.
Sajátos igazság az, hogy hasonló körülmények az összes emberiséget egy ugyanazon alakú eszköz kivitelére tanították. Hogy mily nagyszerûen érti ezen primitív nép ezen, általunk kezdetlegesnek ítélt eszközét kezelni, azt látni kell, elmondani alig lehet. Az õserdõk legóriásabb fatörzsét aránylag a legnagyobb könnyûséggel dönti le. Ez úgy történik, hogy a fatörzs körös-körül, hegyzés szerüleg bevágatik mindaddig, míg a fa saját balanszirozá[sá]nál fogva földre dûl.
Csak nagyon kevés földmivelést folytatnak és ebbõl élnek. Az õserdei bogyók, gyümölcsök, magvak, gyökerek stb. egész halmaza bõ táplálékot szolgáltat.
E hegyi lakók kitunõ nyíl lövõk. Gyakran vadásznak madarakra, melyeknek tollait a legnagyobb gonddal ékszerül használják föl. E néptõl bírom a legszebb ízléssel készült toll nyakék díszeket, melyek igazi ízlésrõl tesznek tanúságot.
Ünnepélyekkor arcukat okra földdel pirosra festik, bozontos hajukat égfelé fésülik.
Táncaikkor egy henger szerû, középen valamivel szûkebb, de csak egy fenekû, gyík, vagy kígyó bõrrel elzárt dobot és sajátszerû énekeiket használják."
Ebben a levelében ismerteti további terveit:
"Hogy a Finis terrae hegység legmagasabb csúcsát megmásszam és fölmérjem, több elõexpeditiót kellett és kell elõbb tennem, hogy az õserdõk útjait kikutassam és a lakósok nyelvét, szokásait, barátságát a nagy expeditiómhoz bírjam. Az elmúlt 3 hó alatt 3-4 ily nagyobb és számos kisebb rekognoscirozó utakat tettem, a miközben fontos geografiai és ethnologiai felfedezéseket tettem. Falukat és egy még a teljes kõkorszakban élõ népet tanultam ismerni. [...]
Még egyedüli reményem az 1500-nál magasabb hegyekbe rejlik. Ha itt se lõhetnék Dephilades és Epimahus speciseket, úgy föladom a Finis terrae kutatásaimat s ha a Nemzeti Museum további pénzsegélyében részesülök, a jövõ év elején Huoa Golf angol területére igyekszem jutni, hol a híres paradicsom madár vadász Hundstein kitûnõ eredménnyel mûködött."
Alig tizennégy hónap alatt, hatalmas gyûjtõmunkát végzett, Madarász Gyula beszámolója alapján:
"Az ethnografiai tárgyak, levelei szerint a tízezret is meghaladták, a melyekbõl azonban hazájába csak háromezer néhány száz jutott: lepkegyûjteménye felülhaladja a négyezret, a bogarak a kétezret, a csigák száma pedig tizenöt-húszezer lehet.
Hogy a madarakra térjek, Fenichel összesen 95 fajt 206 példányban szerzett, és bõrén kivül majdnem mindegyiknek a mellcsontját is preparálta."
Tehát a gyûjtött anyag hozzávetõleg 31-36.000 darab! Fenichel úgy tervezte, hogy 1893 õszéig, amikor hazaindult volna, eljut gazdagabb lelõhelyekre is. Nem így történt. A Közérdek, 1883. évfolyamának június negyediki számában, a Vegyes hírek rovatban jelent meg a következõ rövid értesítés:
"- Fenichel Samu f. évi március hó 11-én meghalt. 13-án eltemették. Errõl tudósít a Német birodalom ausztráliai consula, s e hír bennünk és mindazokban, kik e ritka akaraterõvel, bámulatos kitartással, erõs tudományszomjjal bírt 25 éves ifjút ismerték, igaz és mély részvétet fakaszt. Leveleit, melyeket Ausztrália legvadabb vidékeirõl írt, lapunk múlt évi folyamában láthatták olvasóink. Erõs ragaszkodása hazánkhoz és Nagyenyedhez: szülõvárosához, - hálás érzelme jó akaróihoz, - buzgalma, melylyel a Nemzeti Múzeumot, mely ez évben is szép segélyt küldött, érdekes gyûjteményeivel gazdagítani igyekezett, - forró vágya, hogy ez év õszén hazaérve, keserves fáradsága gazdag eredményeit bemutassa, - mind, mind egy erõs láz áldozata lett. Legyen könnyû neki az idegen föld."
Halála körülményeirõl pár évvel késõbb a pápuák földjére látogató természettudósunk, Bíró Lajos szerez tudomást, aki Fenichel szüleinek tett ígéretét beváltva, végigkutatja az Astrolabe öböl falvait és végül Bonguban talál a tragikus sorsú kutató nyomára. Ott a fénykép láttán két pápua felkiáltott: - Hiszen ez Pintyel! Megmutatták a házát, de gyûjteményének nyoma veszett. Elmesélték, hogy "Pintyel" sokáig feküdt betegen, míg elvitte egy nagy csónak. Erre Bíró Stephansortba ment, ahol a legközelebbi missziós kórház mûködött, ott talált egy idõs ápolónõt, aki emlékezett Fenichelre. Auguszta nõvér elmesélte, hogy az õ karjaiban halt meg súlyos trópusi lázban. Megmutatta a sírt is a stephansorti temetõben. Bíró fényképe alapján 1970-ben egy másik kutatónk, Balogh János azonosítja a sírt, megtisztítja és alumínium kereszttel látja el.
Az utókor nem volt hálátlan, 1895. február 9-én a Természettudományi Társulat emlékünnepen méltatja Fenichel munkásságát. Az emlékünnepen jelen voltak szülei és testvérei, valamint Alsófehér vármegye alispánja, Csató János. Az emlékbeszédet Hermann Ottó mondta el, majd Madarász Gyula tartott elõadást Fenichel madarai címmel. Herepei Károly egykori enyedi tanára, kora miatt nem vállalhatta az utazást, de felolvasták levelét, melyben meghatóan ír kedvenc tanítványáról "kinek öt érzéke a hatodik érzékbe, a világos látás érzékébe összpontosult. E hatodik érzéke fejtette ki oly korán és oly nagyra megfigyelõ, összehasonlító, megkülönböztetõ, ítélõ és következtetõ tehetségét. E hatodik érzéke vezette Új-Guineába is, hogy az állatemberben megfigyelje a gondolkodó embert s mûveiben fel-felcsillámló eszméit."

A nagyenyedi néprajzi gyûjtemény

A Fenichel gyûjtemény nagy része halála után elkallódott. A kollekció nagyobbik része Budapestre, egy töredéke a nagyenyedi Bethlen-Fõiskola múzeumába került. Az etnográfiai gyûjtemény jelenleg a helyi Történelmi Múzeumban van. Az 1990-es évek elején egy tanulmány szerint ebbõl a gyûjteménybõl 38 tárgy létezett. A szerzõk megemlítik, hogy más romániai múzeumokban is találtak számos Új-Guineából származó néprajzi tárgyat. És hozzáteszik: "A rendelkezésünkre álló adatok nagy része alapján, jogosan jelenthetjük ki, hogy azok a tárgyak is ugyanabból a gyûjteménybõl származnak. Jogérvényesen azonban csak azután nyilatkozhatunk, miután más forrásokat is tanulmányozunk, Fenichel és más Új-Guineai utazók tevékenységével és gyûjteményeikkel kapcsolatban." A múzeum õre megengedte, hogy felmérjem a kollekciót és fényképeket is készíthettem róla.
Az értékes tárgyakat négy csoportra oszthatjuk:
1. Ruházati cikkek és dísztárgyak:
o Növényi rostokból készült "kötény" (valószínû, hogy ágyékkötõ volt. A nõk öltözékéhez tartozott.
o Egy tapa darab (60x70 cm), amely fakéregbõl készült és "szövet" ként használták fel. A férfiak ágyékkötõje is ebbõl készült.
o Két spirálisan összetekert dísztárgy, valószínû, hogy karkötõ.
2. Szerszámok:
Két fejsze, mindkettõ kemény fából készült (sajnos a fát alaposan megrágta a szú).
o Az elsõnek a nyele egyetlen darab fából készült.
o A második fejsze nyele két darabból készült, és ezek hegyes szöget képeznek. A nyél két részét rostokkal illesztették össze. Ennél a fejszénél ki lehet cserélni a nagyobb terhelésnél meghibásodó részeket.
Fenichel Herepei Károlynak is beszámol arról, hogy milyen ügyesek a pápuák a fejszekezelésben: "Ha kedves tanár úr látná: például, hogy a paleolithkori ember mily ügyesen kezeli primitív - de legfõbb kincsét - a kõfejszét; mily roppant könnyüséggel dönti le az õserdõk legbüszkébb óriását; hogy vág és farag kõfejszéjével: lehetetlen, hogy ez hasonló örömet ne okozna, mint éppen nekem."
3. Fegyverek:
Ebbõl van a legtöbb. A fentebb idézett tanulmányban összesen 17 darab szerepel, a raktárban azonban csak a következõket fényképezhettem le: egy lándzsa, egy íj és négy nyílvesszõ.
o A lándzsa hossza 2 m 70 cm. Emberi arcot mintázó díszítés látható rajta.
o Az íj kemény fából készült, 175 cm hosszú, közepén 4 cm vastag és 2 cm széles.
o A nyílvesszõk nádból vagy fából készültek:
"Támadó fegyvereik nagyon veszélyesek, roppant sok u.n. ellenhoroggal vannak ellátva a seb veszélyeztetésére. Nyilaik és lándzsáik, melyeket itt gyûjtöttem, unikum typusuak. A parti lakók állítása szerint mérgezik nyilaikat egymás elleni létérti küzdelemben. Egy hagymaszerû gumóból készítnék a veszélyes mérget. Én még saját szememmel nem láttam és így, mint tény nem állíthatom."- írja Fenichel
4. Hangszerek:
Ezek a legérdekesebb tárgyak:
o Az okama (vagy kisdob) henger alakú, közepén elkeskenyedõ. Keményfából készült, és középsõ részén egy körkörös "kutyafog" motívumú díszítés van és két finoman faragott nyél. Az egyik végét gyíkbõrbõl készített hártya zárja el. A dob fontos szerepet játszik a pápuák szertartásaiban, ott találjuk Pápua Új-Guinea címerében is (amely egy okamán piheno paradicsommadarat ábrázol). Sajnos kikezdte az "idõ vasfoga", megrepedt.
o Az orlan ai (vagy tánccsörgõ) nagyon ritka hangszer. A világ múzeumaiban 35 orlan ai-t tartanak számon, ebbõl 27 Budapesten található (egy pedig Nagyenyeden vár jobb sorsra!) Ez is tipikus Új-Guinea-i hangszer, amely a Pangium Edulae pálmafa (a pápuák dialektusában orlan) gesztenyeszerû gyümölcsébõl készül. A gyümölcsöket kivájják, rostokra fûzik (17-20 darabból áll egy füzér), és több ilyen füzért (a nagyenyedi hangszeren hatot) erõsítenek egy fanyélre. Amikor megrázzák, a xilofonhoz hasonló hangot ad. A hangszer nyele 30 cm hosszú, vastagsága 6-8 cm, madárcsõr alakú. A csõr nyitott és erre is egy stilizált emberarcot faragtak.
Furcsa érzelmekkel távoztam a Történelmi Múzeumból, egyik szemem nevetett a másik pedig sírt. Boldog voltam, hogy megismerhettem kedvenc utazóm gyûjteményét, de elszomorított az, hogy senki sem törõdik vele. A sors iróniája, hogy valamikor Fenichel a következõ sorokat írta haza:
"A román nemzeti múzeum az egyetemi palotában van és melynek minden osztálya elég bõ anyagú ugyan, de legelhanyagoltabban kezeltetik. A term. - rajzi gyûjtemény 3 szûk termet foglal el. Sok nevezetességgel bír, de általában véve hanyag kezelés alatt áll. Sok állat van rosszul preparálva. A szép és gazdag borszeszkészítmények gyûjteményére éppen semmi gond sem fordíttatik. Sok tárgy áll megpenészedve. A történelmi és régészeti múzeumok szintén igen gazdag anyagra, de minden értelmes rend nélkül összehalmazva."
Ha most kéne tudósítania arról a múzeumról, amelyben gyûjteménye hever, sajnos nem kéne sokat változtasson a fenti szövegen.
Szándékom jelen írásommal emléket állítani annak a tragikus sorsú tudósunknak, akit Herepei Károly professzor így jellemzett fennebb idézett emlékbeszédében:
"Igen! Mindenben és mindenütt az eszmét kereste, úgy a parányban, mint a világegyetemben.
Én nem tudom, hogy mélyreható szelleme volt-e nagyobb, vagy akaratereje; de azt tudom, hogy magasra törõ szelleme párosulva akadályt nem ismerõ akaraterejével, hozták meg gyászos végzetét.
És már e gyászos vég fölötti emlékünnep nemcsak szép és fényes bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzeti tudományos kar hivatásának s öntudatának magaslatán áll, hanem a jövõ biztos zálogául szolgál arra nézve is, hogy a magyar nemzet hálásan vési a történelem lapjaira mindazoknak nevét és emlékezetét, kik e nemzet közmívelõdésének érdekében életökkel is áldozni elég bátrak voltak."

Irodalom:

Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Új-Guineáig, Kritérion Könyvkiadó, Bukarest, 1979
Benkõ Ferenc: A Museumnak és a Ritkaságoknak leírása. Illustri Collegi N. Enyed 1797
Gyõrfi Dénes: Nagyenyed és a Kollégium, "Philobiblion" sorozat, Kolozsvár 1997
Lacertina CD 1: A természet védelmében (A Magyar Természettudományi Múzeum által kiadott CD)
Vita Zsigmond: Mûvelõdés és népszolgálat, Kritérion 1983
Vita Zsigmond: Erdélyi sétáló, Pallas-Akadémia 2000
*** ALSÓFEHÉR VÁRMEGYE MONOGRÁFIÁJA, 1901
*** A nagyenyedi ev. ref. BETHLEN-FÕISKOLA 1876/77, 1877/78 ...1889/90 tanévi ÉRTESÍTÕJE
*** A PALLAS NAGY LEXIKONA
*** BREVIAR, Alba Iulia, 1993
***KÖZÉRDEK (Vegyes tartalmú heti lap) - az 1889-es, 1892-es és 1893-as gyûjtemény
*** TERMÉSZETTUDOMÁNYI KÖZLÖNY 1895, XXVII. KÖTET, 307. FÜZET
*** VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1892, XXXIX. évfolyam 4. szám